Hetekig, hónapokig KisMaszatnak hívtuk, hiszen nemét még nem ismertük. Aztán visszatérő motívumként érdeklődött szinte mindenki a neme felől, kezdődtek a fogadások. A nagyszülők és a család egy része fiúra tippelt. az ismerősöktől kapott ruhákat is többnyire úgy csoportosítottuk előbb, hogy a kékes színűek hozzánk kerüljenek, a kislányosak pedig Annához. Nekem nem volt preferenciám. Talán, szívem mélyén egy hajszálnyi reményem volt abba az irányba, hogy lányunk legyen. Apa mondogatta, hogy ő úgyis tudja már a kicsi nemét.... Igaz, végül nem árulta el, hogy eltalálta-e vagy sem, úgy gondolom, mint az apukák többsége fiúra tippelt ő is, legalábbis ha pasis társaságban voltunk, akkor ez már fogadás tárgyát is képezte. Ettől eltekintve biztos voltam abban, ha KisMaszat Boró lesz és nem Bence, apa ugyanúgy imádni fogja a csöppséget, sőőőőt. A jóslatom beigazolódott egyébként, imádják egymást.
Az utolsó hónapokban nagyon ráhangolódtunk Boróra. Munka közben beszéltem hozzá, reggelente ugyanis mocorgott a drága, az igazi programot estére tartogatta mindig. Amikor apa átölelt lefekvéskor, ő akkor töltötte fel az elemeket és nyüzsgött, mint egy kis kukac. Apa simogatását időnként egy-egy rugással vagy hirtelen mozdulattal reagálta le. Amikor először érezte apa is Borót, bizony meglepődött, nem felejtem azt a különös mosolyt az arcán, majd néhány hónappal később azt az örömteli arcot sem, amikor először szopiztunk otthon Boróval: apa felénk hajolt, megölelt és könnyel telt meg a szeme. Ez az igazi boldogság. Ehhez hasonlót ritkán érez az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése