Bili(téma) újratöltve

Néhány hónappal ezelőtt probálkoztunk már a bili-üggyel, de az akkori sikertelenséget (három nap után csak kifeszítette magát és prünyizett, nem lehetett többet ráültetni) a bilinek és az éretlenségnek tudtuk be, így elraktuk a zöld ülőkét egy kicsit "pihenni". Vásároltunk egy kényelmesebbnek tűnő, szék alakút, s idén újrakezdtük a bili-projektet. Nyilván, nem akarom most elszólni magam, de az elmúlt napok sikere mégis arra következtetett, hogy jó úton haladunk.

A jól bevált módszerünkhöz folyamodtunk, a gyerekdalokhoz. Okosak vagyunk, ugye, mi szülők? Miután leszokott a gyerekdalos ebédről, most ismét előkaptuk ezt a bolondítást, csak a bilizésnél. De egyelőre használ. :)

Reggel, na jó, az túlzás, hogy reggel, inkább délelőtt, amikor feltápászkodunk az ágyból az első utunk elhúzni a függönyt, majd előkészítjük a terepet a bilizéshez. Egyelőre felrakom a bilit a matracunkra, hogy ne fázzon meg és maradjon melegben, két párnát egymásra helyezek, rá a telefonom, youtube, gyerekdalok, Borót beültetem "mozizni", s betakarom a lábát. Az első két nap csak a pisika jött össze, de annak is nagyon megörültünk. Tegnap és ma pedig a nagydolog is összejött. Felöltöztünk, majd kisétáltunk a wc-ig, s ott útnak eresztettük a termést, Boró pedig lehúzta a wc-t.

Taps, dícséret, meg minden.

Közben gyarapodik a "szókincsünk". A bilizés kapcsán a mai újdonság, amit többszőr elismételt: kaka. Irtó aranyosan és alaposan kezdi mondani, hogy apa, baba, papa, mama, anya, íz-íz (víz). Finomodott a hinta-palinta is, időnként magától rázendít: hííta-pajata-ra.

Újévi újdonságok

A legnagyobb fordulat, aminek igencsak örülünk, hogy Boró leszokott a gyerekdalos ebédelésről. A kényszer rávezette a kiscsajt, hogy hókuszpókusz nélkül megegye a főtt kaját, amellyel hónapokig hadakéroztunk. A hargitafürdői szilveszterezéskor nem volt lehetőségünk állandó és jóminőségű internetkapcsolathoz jutni, így a youtubera sem lehetett felcsatlakozni, gyerekdalok hiányában kellett megegye az üveges kaját. Ebédre ott nem kotyvasztottam neki semmi extrát, hanem az üzletből megvett üveges finomságokat ette, meglepően nagy mennyiségben. Biztosan a friss levegő is közrejátszott, meg a társaság, amely elvonta a figyelmét. Aztán hazajöttünk, s itt, a hagyományosan elkészített ennivalót is eszi, tátja a száját különösebb unszolás nélkül. Persze, azért egy-két játék kell a kezébe, de szerencsére tavaly óta nem kell órákig rimánkodni az evéssel. A darabos kajákat továbbra sem élvezi, de ez a legkevesebb, a botmixer kéznél van.

December 20. óta nem szopizik. Már jóval azelőtt is csak a reggeli szopizás maradt, aztán ahogy betöltötte az egy évet, úgy döntöttem, a hajnali szopizáskor is bevetjük a tejport. Nem láttam rajta, hogy megviselte volna a váltást, amint meglátja a cumisüveget, rajong érte, tépi ki a kezemből, majd alszik tovább. Nekem még néhány napig a tej elapadásával kellett bajlódnom. Amikor nagyon feszített, fejtem egy kicsit, illetve mivel éreztem, hogy becsomósodna egy utolsó "búcsúszopizással" segített rajtam a lányom. Az összebújások persze nem maradtak ki és ezt nem is bánom, a déli elalváskor, ill. este és reggel is igényli, hogy mellébújjak. Fogja a kezem és szereti ha arcába szuszogok. Mindkettőnknek jól esik így.

Év végén eldöntöttem, hogy megyek Apával sízni. Nem hoztam meg könnyen a döntést, hónapokig rágtuk magunkat a témán. Aztán felsorakoztattuk mindazokat az érveket, amelyek a menés mellett szólnak, így január végén egy hétre mamáékkal marad az egyévesünk. A körülmények adottak, biztosan jó kezekben marad, ettől nem félünk. Nekünk, szülőknek nagy lélegzetvételre lesz szükségünk, inkább magunkat féltem, mint őt. Attól tartok a legjobban, hogyan fogad majd minket tíznapos hiányunk után :s

Vajon miről maradunk le? Benne van a pakliban, hogy épp ebben az időszakban indul majd el, merthogy ha kétkézzel vagy akár egy kézzel vezetjük, ügyesen totyog már, a védőnő szerint pedig hetek kérdése, és megteszi az első önálló lépéseit... Aztán lehet kibújnak az első fogai. Ki tudja. Egyelőre még semmi sehol, de ha az anyja példáját követi, akkor egy év egy hónaposan megjelenhetnek a fogacskák is. :)

Rámol. Néhány hónappal ezelőtt még azzal dicsekedtem, hogy a lányomat nem hozzák lázba a konyha fiokjai. No, ezt is megcáfolta, mert most már ez az egyik legjobb móka, kirámolni a műanyag edényes konyhafiokot, a szaloncukros tálikót, a távirányító tartót, a zoknis dobozt és a saját szekrényének alsó fiokját. Úgy dobálja ki ezekből a holmikat, hogy minden szanaszét repül.

A galagyolás egyre intenzívebb. Kevés az értelmesen kimondott szótag, illetve megfejthető szó, a maga nyelvén viszont annál többet motyorog. Amint kinyitja a szemét (sőt még álmában is) "mond", megállás nélkül, hangsúlyozva, sokszor komolyan, mintha értelmesen akarna valamit közölni. Az értelmesnek vélt legújabb "szavai": nincs, tente, szia, ti-ti (tik-tak), hiiita-paji (hinta-palinta), ety (egy), csi-csi (csip-csip csóka), kaki (Kati). Hangutánzás: mi-mi (cica), hú-hú (vonat), sssz (kígyó). Mutogatós gyerekdalok: Csip-csip csóka, Kerekecske dombocska, Ici-pici pókocska...kisütött a nap is..

Karácsony másként

Átértékelődnek a dolgok, a szokások, a családi rituálék. Évekig mi (a testvérem és én) voltunk a gyerekek és mi voltunk a figyelem központjában, körénk csoportosult a család apraja-nagyja.

Tizenéves korunkig nálunk gyűlt össze a nagycsalád. Előbb sétáltunk amíg az Angyal feldíszítette a fát, majd megszólalt a csengő, amíg a konyhában várakoztunk, csillagszórót gyújtottak, zserbót ettünk, elénekeltük a Csendes éjt, később már hangszerrel is kísértem khm, khm, hát igen, tanítóképző... Aztán rendre egyik és másik unokatestvérnél születtek meg a nálunk kisebbek, így aztán átköltözött a "központi rendezvény" helyszíne oda, ahol a család legapróbbjai ujjongva várták az Angyalt. Ez mindig egy varázslatos élmény azok számára, akik hisznek a csodában és nemcsak. Akkor, gyerekként jó volt átérezni ezt, hinni nemcsak az Angyalka jövetelében, de a családi összetartozásban. Később, öröm volt nézni, amint a kisebbek szeme felcsillan a karácsonyfa láttán, és amint tátott szájjal figyelik a fényeket, s az énekszót....

Megértük azt, hogy mi magunk, a testvérem és jómagam is külön családot alapítottunk. Kisgyerekkel. És amint az évek során alakult családunk karácsonyi rituáléja, az elmúlt két ünnepkörben mi kellett betöltsük az Angyal szerepét. Azé az Angyalé, aki olyan Karácsonyt nyújt, hogy az a békés együttlétről, a kedves szavakból, meleg ölelésekből, a gyermekeink nyújtotta örömteli pillanatokból, a spontán megszervezett havas sétákból, a forró kávéról és porló kalácsról, gyertyafényről és csillagszóróról, lemezlejátszóról szóló zenéről, a közös fadíszítésből és az apró, szimbólikus és egyben értékes, kézzel készített ajándékokról szóljon.

A nyugodt percek. Azokból volt idén is kevés részünk. Pedig vágytam rá. Mint ahogy tavaly is. Egyszer csak kiscsaládunk is megpihen és levetkőzi magáról a külvilág által megkövetelt sablont, az állandó rohanást, a fényűzést és az idegennek érzett de kinemmondott szerepet. És megmaradnak csak azok a percek, amelyek melegséggel töltenek el, amelyeknek tiszta szívből örülni fogunk. Hátha. Egyszer.

Úgy éreztem, idén mi december 23-án ünnepeltük a Karácsonyt. Akkor este voltunk mindhárman "jelen" otthonunkban. Fenyőfát és lakásunkat díszítettük, mindenki a maga módján segített. Közben az ünnephez illő zenét hallgattuk. Hajnalig ajándékokat csomagoltam, míg a család többi tagja szundított. Tudtam, hogy másnap erre nem lesz alkalom, mert futni kell gyerekestől egyik családtól a másikig, sietni, hogy mindenhova elérjünk. Boró alig töltötte be az 1 évet - mondhatnánk, hogy fel sem fogta mi történik igazán - DE nem így történt. Bizony rácsodálkozott a csillagszórókra, a nagyszülők és szülők Mennybőlazanygaljára, és mindez egy évvel idősebb unokatestvére számára is óriási meglepetés volt. Boró tátott szájjal bámulta a fát, hosszú percekig forgatta a gömböket, "ni-ni" - mutatott a karácsonyfa irányába, s már szaladt is volna az irányába. Egy ekkora teremtés, bármilyen kicsi is legyen, ha nem is fog emlékezni élete ezen mozzanatára, biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon elraktározta ő ezt a kedves élményt.

Idén Karácsonykor megerősödött bennem az a gondolat, hogy a GYEREK marad a karácsonyi ünnepkör középpontja. Hiszen neki szerzünk meglepetést, őérte játszuk el az "angyalosdi" szerepet, neki díszítünk fát. S itt kitérek arra is, hogy bár mindig is imádtam a színes fadíszeket, eldöntöttem, hogy jövőtől mégiscsak visszatérünk a gömbökre. Boróért. Mert ő imádja azokat forgatni, hintáztatni. Tavaly minket látogatott meg a nagycsalád, idén Annát, jövőre ismét hozzánk jönnek, mert elsősorban nekik gyújtunk csillagszórókat és velük igazán örömünnep a Karácsony.

Már nem hónapokban mérjük

Napokban, hetekben, majd hónapokban mértük gyermekünk életkorát, s minden hónap 14. ünneplésre adott okot, 2012. december 14. viszont évfordulót jelentett, ugyanis betöltötte lányunk az első életévét.

Időm és kedvem is volt átgondolni ezt az eseményt, azt szerettem volna, ha ő nem is fog emlékezni erre a szülinapjára, legalább teremtsünk olyan hangulatot a tizennegyedikét érintő napokon, amikor elemiben érezheti magát,szüleivel, családtagokkal, pajtásokkal egyaránt. Arra gondoltam, ha most 1 gyerek mellett nem foglalkozom ezzel mélyrehatóan, kettő mellett biztos nem lesz már ennyi türelmem és időm.

Így aztán Apával közösen kitaláltuk, hogy a leggyakrabban használt beceneve, a Kukac köré építjük a "tematikát". Így sokkal könnyebb volt gondolkodni, a kivitelezés néha sántított, de nem baj. Megszületett a kukacos meghívó, a kis barátoknak szóló, megrendeltük a kukacátortát, beszereztünk néhány hosszukás lufit is, amit főként dekorácinak szántunk, aztán játékszerré alakult. Boró Apró vendégeinek pedig csíptetős kukaccal díszített piros almát adtunk. Úgy tűnt más is ráhangolódott erre a motívumra, mert az ajándékok között bizony felbukkant a húzható, csipogó, zörgő, világító kukac is. Sőt Vera-mama szerint ezt a dátumot a Kukac-világnapjává is nevezhetnénk ezután. Nyilván ezt a poént, azaz a kukacozást már többszőr nem lehet elsütni, hiszen, egy év elteltével már nem is olyan apró forgó, kúszó buba, a mi Borókánk. Kezdem egyre nagyosabbnak látni.

A három (család, kis barátok) plusz egy (játszóház) naposra sikerült ünneplés picit túl soknak bizonyult. Így visszatekintve, nekünk szülőknek kimerítő volt, így jövőtől kurtább programot szervezünk. Tény, hogy Boró jól bírta a vendéglátást, pörgött az élet körülötte, s a sok új guruló, zenélő, zörgő, építhető játék nagyon lázba hozta.

December közepén Apával többszőr elméláztunk a valósággal elröpült egy év fölött. Mindketten nyugtáztuk, hogy áldott jó gyermekünk van, élvezet volt átélni és nem átvészelni az elmúlt tizenkét hónapot. Egy ilyen gyerek annyira elkényezteti a szülőket, hogy félő, ha beigazolódik az a mondás, miszerint a testvérek általában nem hasonlítanak temperamentumra, meg viselkedésre, megnyilvánulásban stb. egymásra, akkor nagyokat fogunk nyelni. :p