2012. április 23., hétfő

Babakocsis hisztik

Azt hiszem legtöbb egy hónapja kezdődött és még mindig nem lábaltunk ki ebből az időszakból. Tapasztaltabb anyukák nyugalomra intenek, mert (egy picit megnyugtat a tudat) nem mi vagyunk az egyedüli olyan eset, ahol a baba egy idő után nem tűri a babakocsiban ülést. Szerencsére oda még nem jutottunk (remélhetőleg, nem is fogunk), hogy be se tudjam tenni a kocsiba, tény az, hogy kénytelen voltam lerövidíteni a sétáinkat és alternatív megoldásokhoz is folyamodni.

Márciusban fordult elő legelőször, hogy egy hosszabb sétánk végén, amikor már hazafele vettük egyébként is az irányt, Boró keserves sírásba kezdett. A sírás aztán hisztibe csapott át és bármivel probáltam csitítani, csupán akkor csitult ez a lelkiállapota, amikor ölbe vettem. Nagy krokodill-könnyek csüngtek a szemében és szipogott. Így bandukoltunk hazafele: plédbe csavarva, s tolva a babakocsit magam előtt. Korábban még azt gondoltam, velünk ilyesmi nem fordulhat elő, mert láttam én még így sétálni anyukákat, de azt reméltem, ez nálunk nem következik be. És mégis.

Eleinte arra gondoltam, hogy biztosan melege van, mert márciusban még a mózeses, bélelt dobozában, vízszintes pozícióban sétáltattam. Akkor raktam félre a "dobozt" és bevezettük az enyhén döltött, babakocsizást, hogy szellőzzön is és lásson is, ha szeretné. Kiderült, hogy ez sem elég mindig. Kitakarom, betakarom, simítom az arcát a pléddel, több pozícióba is mozgatgatom a fekvőjét, huzigálom a kocsi kóberjét, hogy ne süssön a nap a szemébe, mert attól még "mérgesebb" a Drága, aztán előkerül a tea, majd a csingilingi játékokkal való bohóckodás, s amikor már semmi sem segít, akkor csak az ölbevétel oldja meg a problémát. Ha beáll a végetnemérő hiszti, akkor az egyedüli megoldás, ölbe kapni a gyerkőcöt, s egy kézzel irányítani a kocsit, vagy ha már nincs messze az otthonunk, akkor felvesszük a vészsebességet és hazaszáguldunk az ordító gyermekkel. Ez, sajnos, ilyen és nem egyszeri alkalom. Néznek a járókelők, de nincs mit tegyek. Általában egy röpke alvás erejéig rendben van még a babakocsizás, utána is képes figyelni egy darabig, de sokáig nem bírja... Azzal bíztatom magam, hogy majd csak elnövi, hiszen más velünk egykorúak is hasonló cipőben járnak, a nagyobbacskák, pedig már vígan újságolják, hogy a kocsi ismét divatba jött. Már aki nem adta fel és csak hordozókendővel, vagy kenguruval hozza-viszi gyermekét.

Mostanában a Mai Tei-el barátkozunk. Kölcsönkértünk egyet, hogy probálgassuk, mennyire válik be. Hát, miután már rajtam csüng a baba, mondhatom, kényelmes, de semmiképp sem cserélném le végérvényesen a babakocsit egy ilyen hordozóre. Alkalmanként (bevásárlás olyan boltokban, ahova egyébként kocsival maceráns lenne bejutni, vagy ha valahova sietni kell és a kocsikázás csak lassít, illetve buszozáskor, mozgólépcsőzékor stb.) megfelelőnek tartom, de nem állandó jelleggel. Egyrészt külön stratégia kidolgozását igényeli, amíg felkötöm magamra, ha a gyerek nyűgös, akkor épp csak az én ügyetlenkedésem nem hiányzik (ok, ezt meg lehet szokni, gyakorlat kérdése), viszont a váltáska használata ilyenkor esik, így csak hátitáskába lehet pakolni és a szükséges kellékek, mint telefon és pénztárca elérhető helyen kell hogy legyen, másként a magamra aggatott karácsonyfát elég nehéz útközben lehámozni. A törénethez az is hozzátartozik, hogy a ruházkodásra nagyon oda kell figyelni. Még nem tudom elképzelni, hogy nyáron mit vennék magamra, hogy sem én, sem a gyerek ne gyúljon be hordozás közben, tény az, hogy eddig valahányszor magamra kötöttem Borót, az lett a vége, hogy napsütésben sokat egy helyben nem voltam képes állni, mert folyt rólam a víz. Ugyanez érvényes egyébként a kengurura, meg gondolom a kendőre is.

A sok faxni mellett, amit itt felsoroltam, elmondhatom, hogy a Mai Tei egy nagyon hasznos kellék és a kenguruhoz képest sokkal kényelmesebb, nem húzza a vállam. Sokat vaciláltam, hogy milyen hordozót vennék, hát erre szavazok. Aztán a mindenféle negatívumot valahogy kiküszöböljük. Több száz és ezer anyuka hordja ilyenben a babáját, ők is megoldják. Nálunk is fog működni. Fő az optimizmus, s a legfontosabb ugyis az, hogy ne nyürizzen a Kicsi!

2012. április 21., szombat

Anyaságról ismét

Amikor legelőször írtam erről a témáról, mondhatni, nagyon gyerekcipőben jártam még, igaz, most is még pampós vagyok :)))), de valamivel több gondolat és érzés fogalmazódott meg bennem az elmúlt négy hónap alatt. Általában a szopizások ideje alatt szoktam elmélázni, az a bizonyos tizenöt-húsz perc épp elég arra, hogy én is kikapcsoljam rövid időre a külvilágot....

Ilyenkor születnek olyan gondolatok, mint amiről most írni szeretnék: öt olyan érzést/élményt sorakoztatok fel, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetembe. Biztos vagyok benne, hogy néhány hónap múlva gyarapodni fog ez a sor, gyermekem újabb és újabb élményekben részesít majd.
Ettől csodálatos az anyaság!

1. Gyermekem világra jövetelének pillanata. Az a röpke pillanat (utólag egy szempillantásnak tűnik), amikor már a feje kibújt, majd érezhettem a végtagjait kicsúszni, s végül megpillantani azt a törékeny teremtést...
2. Az első szopizás. Csipőficam vizsgálaton jártunk ismét a kórházban, abban a környezetben (néhány emelettel lennebb), ahol négy hónappal korábban alig tudtam lépegetni a folyosón, majd több órás várakozás után megszületett Boró. Szóval a kórházban bevillant ismét az első szopizás élménye. Engem meglepetésszerűen ért, mert fogalmam sem volt, mit is kell csinálnom, gyermekem viszont annál találékonyabb volt.

A Boró kéztartása mai napig változatlan

3. A gyermeki érintés (simogatás). Ahogy teltek a hetek, Boró keze egyre erősebb lett és kapaszkodni már elég hamar elkezdett: blúzomba, melltartómba, láncomba, mikor mi akadt a kezébe. Nyilván ezt nem tudatosan tette, hanem reflexszerűen Szopizás alatt az esetek többségében rendezget, matat, a takarót fogja. Talán a legkellemesebb, amikor tenyerével a cicin pihenteti a kezét. Arról Apa is mesélni tud, milyen az amikor reggelente a nagyágyban valaki matarássza a takarót, a szülők pizsamáját és arcát, s  közben gőgicsél.

Apabűvölés

4. Életre kelt a baba. Rengeteg babám volt kiskoromban. Fésülgettem őket naphosszat, öltözködtünk, takargattan és babaházba raktam. Most meg azon veszem észre magam, hogy ismét babázok, csak egy élő babával: öltöztetem naponta többször, a minap a játékbabám rózsaszínű kezeslábasa került elő, Boró most nőtt bele :). Amikor először etettem kanállal, az ágyban ültünk, őt nekitámasztottam a párnának én meg pizsamában vele szembe, majd kanállal kínáltam neki a levet. Babadolgok, amelyeket húsz évvel ezelőtt a tömbház háta mögött játszodtunk, amikor körömvirágsziromból és petrezselyemlapiból készült levet itattunk a babákkal.
5. Egymásra nevetés pillanata. Egy félmosollyal kezdődött, amikor az egyik délelőtt Boró először elhúzta a szája szélét, aztán következett az az időszak, hogy amint megébredt és hozzászóltam, már mosolyra állt a szeme-szája. Ma már kuncogás is társul a jókedvhez és az igazi boldog kisbabához illő kacaj is elhangzott.

Boró indiánneve: Csupanyál

2012. április 17., kedd

"Előétel" az anyatejhez

Néhány hete elkezdtük a levek kortyolgatását. Eleinte csak a murok levét itta, kiskanálból. Mivel az volt az első (a citrom levén kivül, amit még az első hónapokban adtam csukláskor, ma már nagyon ritkán) olyan íz, amelyet nagyobb (3o mili) mennyiségben kapott az anyatej mellett, nyilván meglepetten fogadta, de nem utasította el. Eleinte még kifolyt egy része a lének a szája szélén, de ahogy teltek a napok egyre ügyesebben kortyolgatta a színes leveket. A murokkal én már úgy vagyok, hogy ha többet is facsarok ki, mint amennyit Borónak adnék, már nem vagyok képes meginni, (eleinte még lenyeltem) pedig egészséges meg minden, de pffff, a narancsot és az almát szívesebben.

A murok mellé jött a narancs. Abból kevesebbet kap, mindössze 2o milit. Nem hajtotta meg és nem is allergiás rá. Talán egyszer-kétszer volt a megszokottnál hígabb a széklete, de kettőnél több kaki egy nap nem volt. Az alma a gümölcskoktél harmadik összetevője, s mire ez is belekerült a lébe elértük a nyolcvan milit, amit ma már nagy örömmel fogyaszt el. Előre tátja a száját és olyan nagy izgalommal várja a kanalat, hogy ha nem vagyok elég gyors visít mellé.

A kellékeket a bucsini kiruccanásra is vittük
Mivel megnőtt a lé mennyisége, már nem malackodok a kézzel paszírozás technikájával. Kitapasztaltam, hogy kb. egy fél murok, két cikk alma és egy nagyobb cikk narancs elég a szükséges mennyiséghez és mindezt a gyümölcsprésbe dobom. Ha Boró már ébren van, akkor kihozom őt is a konyhába és a pihenő székéből figyeli a műveletet. Aztán álkendővel papírtörlővel felfelgyverkezve, jöhetnek a kanalazások. Persze időnként hol a kezem, hol a kanalat, hol a kis tálikát fogja meg, matatja végig vagy húzza maga felé, esetleg két kanalazás között a kezét is bedugja a szájába, így elkerülhetetlen, hogy le ne csepegjen a gyümölcslé.

Ettől a héttől az almapép bevezetésével probálkozunk. Egyelőre csak rostos gyümölcslé formájában, vagyis belekevertem az almapépet a koktéljába, mert ha csak "szárazan" kapta, nem tudta mit kezdjen vele, előbb-utóbb kilökte a szájából. Levesesen könnyebben csúszik. Nem sietünk ezzel a folyamattal, mert bár a végcél az, hogy ez az étkezés felváltsa a második szopizást, nekem még jól esik, ha szopizik is délben. A déli alvás is könnyebb így, mert szopi után gyakran elalszik már a nagyágyban vagy a séta alatt.

2012. április 13., péntek

Nem adom fel....

A címben szereplő dalocskát dúdoltam magamban ezen a héten több este is, miközben csendben ültem a nappaliban és a billentyüzet gombjaival zakatoltam csupán. Úgy döntöttem, mégsem adom fel a kezdetek óta jól bevált altatási módszert. A hét elején még úgy gondoltam, hogy vége a hasonalvásnak, de úgy tűnik, hogy túlaggódtam a dolgot, mert, valószínű, csak egy-két döcögősebb estéről volt szó. Többszöri probálkozás után, bebizonyosodott, hogy Boró mégis hason alszik jobban, helyesebben fogalmazva, mélyebben alszik így. Besegítettem Malackával is. Úgy gondoltam, hogy hiányomban egy vigasztárgy legyen mellette estétől reggelig. Lehet, hogy ezt is csak én magyarázom be magamnak, viszont úgy gondolom egy pihipuhi állatka társasága nem lehet rossz :).


A hasonalvás csak éjszaka műkdik. Napközben nem is erőltetem a dolgot, hiszen nem is az a cél, hogy összetévessze a nappalokat az éjszakákkal. Nappal legtöbb negyven percet képes egyhuzamban szundítani.

A fenti képet azért tölöttem fel, mert azon ritka alkalmak egyike, amikor csak úgy, magától, mesélgetés, ringatás, sétáltatás, hintáztatás vagy egyéb hókuszpókusz nélkül elaludt ma délben, miközben a "bogarak repdestek a feje fölött". Úgy tűnik ez a mai nap az önállóság jegyében telt el, ha szabad így fogalmazni egy négyhónapos esetében :) A déli elalvás után egy nyekergésmentes ébredés következett, csak véletlenül vettem észre, hogy már ébren van, mert egymagában, csendben feküdt az ágyban, s pislogott. Aztán ebédkészítés közben "mondikált" mellettem a konyhában, dudorászott, s valahányszor rápillantottam mosolygott. Ennivaló látvány. Kertészkedtünk is együtt. Azaz "kiszíneztem" a sziklakertet egy-két növénnyel, miközben ő a kocsiból figyelt. Ha el-eltűntem a szeme elől (vízért, kesztyűért, seprűért stb.), akkor jelezte bizony, hogy egyedül hagytam, aztán arra lettem figyelmes, hogy hosszasan néz egy pontot, miközben megfogta a bűvös kék golyócskát, s azt szorítva, elaludt.

Most először átéltem azt a röpke harminc percet, amely mesébe illően telt el: Boró szundított, Zsemle napozott én meg az almafa árnyékában olvastam. Igy vártuk haza közösen Apát, ebéddel és terített asztallal. Tudom, hogy ez ritkán fog így összejönni és majdnem mindent kipipálni, de legalább négy hónap után egyszer sikerült, s ez megnyugtat. Jöhet a hétvége!

2012. április 9., hétfő

Babás húsvét

Bizony, a húsvét immár a második keresztény ünnepünk, amelyet babánkkal töltünk. Bár a húsvétnak korántsem volt családunkban olyan ünnepi hangulata, mint a karácsonynak, néhány szokás mégiscsak él vagy éltetjük. Borzasztó nagy változásokat nem hozott ez az alkalom életünkben amiért már hárman vagyunk, hiszen ugyanúgy a szabadnapok egyikén kirándulni mentünk (akár az elmúlt évek során), beiktattuk a családi ebédet/vacsorát is a programba és locsolókat is fogadtunk. Igaz, minden egyes programpont valamelyeset módosult, de gyökeres változást nem tudnék említeni.


Locsolóváró Törpilla-ruha
 Vannak akik hetekig vagy legalább napokig takarítanak húsvét előtt. Ez mondjuk nálunk másfél napos tevés-vevésre rövidült le, ebből kifolyólag az ablakaink nem voltak patyolat tiszták és még itt-ott végigfuthattam volna a portörlővel, de megelégedtünk azzal, hogy nem volt rendetlenség, kosz a házban, sikerült terített asztallal, muffinokkal és ropival, virágokkal, illetve néhány húsvéti lógólábúval és csüngő dísszel megadni az ünnepi hangulatot. A tojásfestésből kihúztam magam, mert arra már tényleg nem jutott idő, így potyáztam néhány piros tojást anyuméktól. Ünneplőt öltött az egész család és nem maradt el a szokásos tejes kávé kaláccsal, reggelire.

A locsolók számát illetően... hát mondhatom, hogy a szokásos menet: órákig pangás, aztán egy óra alatt háromszor is csengetnek. Igaz, lényegesen kevesebben jöttek már el, mint azokban az években, amikor még otthon laktam, a szüleimnél, egyrészt azért is mert az osztálytársak és barátok körében már kevésbé "divat" a locsolás, másrészt az anyuék korosztálya és ismerősei hozzám már nem jön el. Annyira nem bántam. Inkább attól tartottam, hogy akkor érkeznek majd a vendégek, amikor épp szoptatnom kell, és nem lesz aki beengedje őket, de az első locsolón kivül (amikor még háziruhában csoszogtam fel s alá, Boró pedig egy szál bodyban és harisnyában várta a gyümölcsköktélját), illetve az utolsó bejelentkezőn kivül (akkor csengettek, amikor épp fürdettem Borót, a szobában szaunába illő meleg, tamás pedig még nem volt itthon, tehát a locsolókat max. Zsemle engedhette volna be), mindenkit sikerült tisztességesen fogadni, cseverészni, tojással kínálni, babát mutogatni :)

A hétvégéhez hozzá tartozik az is, hogy a szombat estétől vasárnap délutánig tartó időt a Bucsinon töltöttük a barátokkal.


Délutáni altatás a teraszon

A nagy kihívást a Boró elaltatása jelentette: új környezet, új szagok, új levegő, új ágy... Hát ne mondom, hogy pik-pak elaludt a kiscsaj, de nem volt ördöngős az este. Valószínűleg egy picit túl meleg volt a faház emeletén található szobánkban, másrészt, úgy tűnik, mérföldkőhöz érkeztünk: végetért a hasonaltatás periódusa. Bár nem kéne három éjszakából még levonni a következtetést, de tény, hogy Borót már nem tudom hason elaltatni. Eleinte féltem, hogy háton nem alussza majd végig az éjszakát, mert könnyebben megébred, de a Bucsinon is végigaludta és itthon is, viszont az altatás annyival lett nehezebb, hogy meg kell várjam, amíg jó mélyen elalszik a nagyágyban, majd csak azután emelem át a kiságyába.


A takaró szükségszerű elem az altatáshoz

Minden esetre, a közös ágyban alvás nem leányálom, legalábbis nekem nem volt az. Éjszaka minden neszre, fordulásra, köhintésre, sóhajra megébredtem, a telefonom fényével figyeltem, hogy Tamás nem fordult-e véletlenül rá a kicsire, de közben én sem mertem sokat mocorogni, nehogy megnyomjam. Szóval csak imádkozom, hogy a kiságyról ne kelljen lemondjunk és Boró ha háton is, de ott aludjon ezután is éjszaka.

2012. április 6., péntek

Nyelvnyújtós és kuncogós

A produkcióknál maradva, Bóróka szinte minden napra tartogat valami újdonságot. A filmezőgép is egyre gyakrabban kerül elő, azt bánom csak, hogy időnként betelik a memóriakártya és lemerülnek az elemek, különben folyton filmezni tudnánk.

A gargalizálást követően a nyelvnyújtogatás jött be divatba. Ezt mostmár reggel-délben-este műveli. Az ég is laskás - szokták mondani, Boróra átírva ez úgy működik, hogy az ég is nyálas, mert a nyelvnyújtogatással párhuzamosan nyálazgat folyamatosan, a blúzok a teljes mellkasán és az ujjakon nyálasok. Persze besegít az ökleivel is. Továbbra is gyúrja őket, most már sétálás közben is. Végetért az agyonöltöztetés periódusa, amikor szegény gyereknek semmi esélye nem volt megmozdulni, most már - örömére - ügyesen megragadja a fa golyócskákat, amik az orra előtt csüngnek a babakocsiban, illetve amikor már megunja a cumit, akkor jöhet az ökölszopogatás.

A másik nagy újdonság, a kacarászás, amolyan kuncogás-féle. Eddig háromszor sikerült neki ezzel meglepni a szüleit. Amikor először hallottam épp Matyi barátjával ült szemben a pihenőszékben és meg voltam győződve, hogy a legénykét hallom, de amint odanéztem, kiderült, hogy Boróka kuncog. Bejön neki a kissrác - levontuk a következtetést. Aztán pár nappal később az ölemben tartottam és épp az udvaron egerésztünk mind a négyen: Tamással az udvarprojektet tisztáztuk, Zsemle körülöttünk futkorászott, egyszer csak kuncogni kezdett a legkisebb családtag. Valószínű Zsemle ugrabugrálása tetszett neki. Jókedvű volt ma este is, amikor apja a mellkasára fektette és szemeződtek, mosoly, nyálazás, kuncogás, gargalizálás .... Nem hittem volna, hogy még alvás is lesz ebből a feldobott hangulatból. És mégis.

2012. április 1., vasárnap

Esős délutánok

Rossz időben olyan vagyok én is, mint egy zsimbes kisgyerek. Miután pénteken egész nap bent kellett kuksolni, abban reménykedtem, hogy bár szombaton kidughatjuk az orrunkat a levegőre, de ha nem esik az eső, akkor fúj a szél, s ha egyik sem, akkor hideg, bizonytalan idő van, épp a sarokig lehet elmenni, s azt is autóval. Boró nem volt nyűgösebb az előző napokhoz képest, én annál inkább. Engem a bent maradással lehet a legjobban büntetni, rájöttem. Nem mintha, itthon nem lennének el nem végzett feladatok, de azokhoz mindig kevesebb kedvem van, mint másra.

Ma (második nap a négy fal között) már percenként néztem ki az ablakon és jeleztem, hogy nini kisütött a nap, de a következő percben, amint Tamás is odanézett, már be is borult. Így mondtunk le a vármezői kiruccanásról is. Maradt a házi munka és az álmos délután.

Legalább bepótoltam a régóta halasztott gyereksarok kialakítási teendőket. Boró születése óta a közös szobánk egyik fala hófehéren várta, hogy valami rákerüljön. Sokat nézegettem a falra tehető díszeket, rajzfilmfigurákat és rajzokat, csingilingiket, vásznakat, míg aztán a tapétaszerű tavaszi kompozíció mellett döntöttem. Nem giccses, de nem is mindennapi és nem túlzottan lányos. Inkább kedvesnek mondanám, mert vidám színösszeállítás, virágok, pillangók, szitaktők, pici madarak.



És a természetközeli hangulatkeltés másik eleme az óriás lapialakú baldakin, ami nemcsak a kiságy fölé hajol, hanem a pelenkázóig is benyúlik, így ráakaszthattam a csüngő bogarakat.



Szóval ennek a felragasztásával és a lapi beállításával el lehet tötyizni egy egész délelőttöt. A nagy rendezkedés közepette Boró elaludt a nagyágy közepén.

Az idő miatt is álmosabbak vagyunk. Boró alvókájával sincs gond. Pénteken pl. hármas alvó estet rendeztünk. Senkit nem kellett különösebben ringatni. Tamás bebújt mellénk, miközben a kicsi szopizott, ő aludt el leghamarabb, aztán Boró szundizott el, végül én is arra ébredtem, hogy elállt a karom. Igyekeztem az ágy recsegésével senkit fel nem ébreszteni, így óvatosan előbányásztam egy könyvet az éjjeli szekrényről és fél kézzel forgatgattam a Segítség, szülők lettünk c. könyv lapjait....



Végülis el lehet ütni az ilyen esős délutánokat is, de azért ha legalább egy rövid sétával tarkíthatjuk a napot, nem bánom!