2013. november 25., hétfő

Az enyééém!

Minden kornak megvan a maga slágere. Amint korábban is írtam Borónál a "Mit csinál?" kérdés még mindig aktuális, ehhez társult újabban az "Ezt hogy hívják?" - mindenkinek és mindennek van már neve itt a házban, s nemcsak. Irtóan élvezi kérdezgetni. Ezek mondjuk mókás dolgok, és nekünk, felnőtteknek csupán egy feladatunk van ebben a játékban: kreatívan és gyorsan reagálni valami új névvel, s ha lehet követekezetesek legyünk, mert nagy eséllyel megjegyzi, s legközelebb nem mondhatunk egyebet.

Ami kevésbé ilyen szórakoztató, sőt esetenként szégyenlem is magam emiatt, főleg ha társaságban vagyunk, s ő minduntalan ezt fújja: "az enyééééém!", "ez a Borókáé!". Bármiről legyen szó, képes ötszőr is elismételni ugyanezt. Félreértés ne essék, nem az zavar, hogy ezt hajtogatja, ha a saját holmijáról lenne szó, hanem épp az a fárasztó ebben a történetben, hogy a másoké is az "övé". Ha sétálunk és épp meglát egy kisfiút motorozni, kihajol a kocsiból és a gyerek után kiált, hogy az márpedig az övé. Ha épp elsétál mellettünk egy kislány iskolástáskával, az is az "övé". Lufi, plüss állat, kulcs s még sorolhatnám, minden az "övé". S most azonnal kell neki. Nyilván nem kaphatja meg. Már többszőr nekiálltam magyarázni, hogy neki is van otthon ilyen vagy az a bizonyos tárgya X-é vagy Y-é, de ő ilyenkor hajthatatlan. S az észérvek nem használnak. Jobbnak látom, ha nagy ügyet nem is csinálok ezen kijelentéseiből, s akkor legalább nem ragozzuk tovább.

A gond olyankor van, ha lehetősége adódik szemtől szembe kerülni az illetővel, s erősíteni az igazát. A gyerek első reakciója, hogy elhúzza előle, s csodálkozva nézi Borót, hogy mit is akar, hiszen a saját holmijáról van szó. No, ilyenkor Boró dühös lesz, s ha nem kaphatja meg a tárgyat, akkor hadonászni kezd vagy illedelmesen kérni: "kérem szépen!" (erre mondjuk büszkék vagyunk, hogy sikerült ezt megtanítani neki). Ha velem vagy az apjával kezdi ezt az önzőséget produkálni, igyekszünk elterelni a figyelmét, (szerencsére legtöbbszőr még működött), megmutatni (ha épp kéznél van) hogy neki is van hasonló játéka.

Tudom, hogy gyerek és abszolút természetesen előforduló jelenségről beszélünk. Közrejátszhatott ebben a sok Bogyó és Babóca nézés, ahol ugye előfordul a cseresznyés történetben is a gyümölcs ráncigálása vagy a közös ajándékként kapott tandem biciklin is ebből kifolyólag kap össze a katicalány és a csigafiu. Ők hajtogatják, hogy "ez az enyééém". S valószínűleg a Zselyke érkezése is rárakott egy lapáttal erre a viselkedésre. Kezdek beletörődni abba is, hogy az "enyémezés" még hosszú ideig tart. A szakik szerint ez a fajta önzőség normálisnak tekinthető és nem is kell elfolytani ebben a korban, mert majd felnőttként rosszul csapódhat le. CSAK, s itt jön a csak.... szülőként én ezt kicsit úgy élem meg: az én gyermekem nem így viselkedik, ezt nem látta/hallhatta tőlünk, s jó lenne ha társaságba kerül, önzősége miatt ne taszítsa el magától a társait. Jó, lehet eltúlzom a dolgokat, mert korai még ilyen következtetéseket levonni. Azt szokták mondani, kicsi gyerek kicsi gond...... :)

2013. november 21., csütörtök

Sétálunk így is úgy is

Azt nagyon nem kell ecsetelnem, hogy mennyire vágytam már kimozdulni a négy fal közül. Szülés előtt, ugye, naponta róttuk a köröket Boróval keresztbe kasul a város utcáin, aztán jött a több hetes "szobafogság". Most, hogy hamarabb is felépültem a szülés után borzasztó mehetnékem volt. Semmi külünösebb uticél nélkül, csak az őszi napsütésben szép lassan tologatni a kocsit, sétálni a Kicsivel s a Picivel.

Első komolyabb levegőzés az udvaron
A szófogadó kislányok módjára, megvártuk a három hetet, s csak utána mozdultunk ki, de mivel most is repülnek a napok, nem is, suhannak a napok, fel sem tűnt, hogy milyen hamar eljutottunk az egy-két órás levegőzésig. Az első hét végén már a világításra is elmentünk. Közösen. Igaz, jövőre majd más stratégiát választunk a november elsejei megemlékezésre, mert két gyerekkel botorkálni a sötétben nem túl izgalmas még akkor sem, ha közben a temető gyertyafénybe borul, s egy másodperc töredékéig ennek a látványában gyönyörködsz. A többi időt azzal töltöd el, hogy egyik-másik gyerekre figyelsz, hogy le ne tapossák, le ne essen, össze ne kend. Szóval, napvilágot vagy max. szürkületet választani.

A második gyerek szindróma a hordozásnál is jelentkezett. Már ami a tájékozottságot és a lazaságot illeti. Borót nem mertem volna ilyen picurin magamra kötözni, igaz nem is volt meg hozzá a megfelelő eszközöm, de féltem, hisz olyan kis törékeny teremtés volt. Hát Zselyke sem nagyobb, ez tény, viszont sikerült egy olyan hordozót beszerezni, ami kendőhöz hasonló (nem vagyok kendőpárti, valamiért túl maceránsnak tűnik a sok kötözgetés), de mégsem az, viszont csecsemő kortól használható és nagyon praktikus. Hop-Tye a neve e csodaszernek, ami amellett, hogy nagyon kényelmes (amikor először használtuk, nem is éreztem, hogy rajtam a gyerek), sokat segített az elmúlt hetekben, s szerintem igénybe vesszük ezután is. Persze, továbbra sem vagyok annak a hive, hogy nyakra fore rajtam lógjon a gyerek, inkább az egyenes felület mellett kampányolok még mindig, de az üzletesdit vagy a kétgyerekes létünket leegyszerűsíti. A szakik szerint pedig nem árt, sőt. Azt tapasztalom is, hogy amint bekerül az ölembe, perceken belül megynugszik, s alszik. Nem véletlen.

Anyába kapaszkodva

Anyához bújva
A másik komoly szerzemányünk egy testvérbabakocsi. Régóta szemeződöm vele, még Zselyke megszületése előtt kiterveltük, hogy a közös sétálás legoptimálisabb módja ezzel a járgánnyal történhetne. Legfőképpen azért gondoltuk így - utólag a gyakorlat is igazolta - mert Boró még mindig szívesen ül a kocsiban, sőt elalszik benne délben, így két legyet egy csapásra megoldok vele. A Nagyobbik altatása így sokkal hamarabb és egyszerűbben történik, mert amint hazaérünk átrakom a kiságyba, hogy kényelmesen aludjon tovább, s Picurka pedig szundít egy darabig kint az udvaron, ahogy régebb Boró tette.

A mozdonyvezető elaludt
Ez a testvérbabakocsi elég kuriózum itt a városban, habár nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen "limuzint" használunk. Nem mindenki figyel fel arra, hogy ketten ülnek benne, de aki a hátsó utast is észreveszi, biztosan mosolyog rajtunk. Igaz, komoly karizmokat szerezhet az ember ezt tologatva, de minthogy egy kézzel toljam a kocsit, a másikkal tépásszam magam után a gyereket vagy épp futkorásszak utána, miközben a babakocsit valahova leparkolom, inkább a sportosabb megoldást választom. Rövidebb távokon probáltuk már az egyes babakocsi - kismotor/játékbabakocsi vagy gyalogos változatot is, de ahhoz vagy kísérőre volt szükség, azaz négyen sétáltunk vagy csak itt a ház körül egerésztünk.

Nagy szerelem: a motor

2013. november 19., kedd

Kétgyerekes apró örömök

Mindig jókat nevettem az olyan listákon, amelyek interneten keringenek vagy lapokban bukkanunk rájuk: öt, tíz vagy tizenöt pont, ami az anyákra, sokgyerekesekre, szaranyákra stb. illik. Valamelyik nap én is megfogalmaztam néhány ilyen pontot, ami rám illik, azaz a mostani életvitelemre. Eddig mindenkinek azt mondtam, aki kérdezte, hogy bírjuk: JÓL, még nem éreztük, hogy megfutamodnánk. Hát, kopogjuk le, egyelőre így is van. Sejtem, hogy mulandó az érzés, de örülök, amíg büszkén kijelenthetem: még élek és nem diliztem be :p S akkor, íme néhány apróság, amely feldobja a napjaim, már ha teljesül bár egy ezek közül. Ki hitte volna, hogy ezeknek is örülni fogok valaha:
  • ha sikerül még a délelőtti órákban letusolni, persze erre a tevékenységre max. 5 perc adatik, hiszen az alatt is a Kicsi ki-bekóslat a fürdőben (nulla intimitás), a Picinek meg jó esetben ennyi idő alatt nem megy el teljesen a türelme. Hajmosás/beszárítás az már luxus, erre olyankor van csak lehetőség, ha az apjuk is itthon van. Egy fogmosás pedig maga a tökély
  • ha a saját reggelim több egy szelet vajas kenyérnél, amit nem lábon eszek meg az asztal sarkán
  • ha sikerül ébren átvészelni az éjszakai altatásmaratont, ami kb. 9 óra magasságában kezdődik, és legalább 11ig eltart (előbb Pici, aztán rövid szünet után a Kicsi következik). A szünetben muszály egyek-igyak valamit, tisztára olyan ez, mint egy maratoni futóverseny megállója.
  • ha altatás után leülhetek a gép elé pötyögni, internetezni, cseverészni, s nem a telefonomról kell szerencsétlenkedjek, félkézzel és miniature képeken böngésszem a rólunk feltöltött képeket, szövegeket
  • ha a délutáni alvás mindkét csemetére érvényes, ez legtöbb egy óra szokott lenni, amikor párhuzamosan mindketten alusznak, olyankor nekiszökök egy gyümölcskompótnak vagy madártejnek, s mint az őrült úgy tekerem be
  • ha bár a leves első két kanalát úgy tudom lenyelni, hogy velem szemben üljön a kedves férjem és közben még két szót tudjak is vele váltani. Ha a második fogásig is eljutottunk, anélkül, hogy a Kicsit a wc-ről ne kelljen lehámozzuk vagy a Pici cumiját visszarakjuk, az már szintén a tökéletesség fele közelít
Mert így szép az élet!

2013. november 7., csütörtök

Boró és Zselyke

Kisebbik lányom megszületése óta naponta dejavu érzés kap el. Ez már a kórházban jelentkezett. Akkor kissé szégyelltem is magam, amiatt, hogy folyton Borónak szólítom az újszülöttet. Nyilván ehhez idő kell, amíg egyrészt tudatosul, hogy már két gyerek édesanyja vagy, másrészt meg kell szokni, hogy egy új apró lénnyel gazdagodott a család, aki nem az első indigóval készült mása, csupán rettentően hasonlít rá. No, ez utóbbi elég nehezen megy még. Nap mind nap Borót látom Zselykében, s ez nemcsak a kinézeteléből fakad (persze ugyanazok a ruhadarabok kerülnek elő, mint két évvel ezelőtt, a ruhácskák megőrizték annak az öblítőnek illatát, amivel még a Boró holmiját mostam, a takarók, plédek és gézek, mind mind ugyanaz). A külső megjelenésen túl a kis szuszimuszizás, éjszakai sóhajtások, kézmozdulatok, a böfizés után következő csuklás, a délutáni és esti sirdogálás - ezek közül semmi sem ért meglepetésszerűen, hiszen átéltük már ugyanezt a forgatókönyvet.

A Pici és a Kicsi
Közben a másik jelenség, amit még nem szoktam meg, de egy-egy nyugodt pillanatomban elgondolkodok rajta, hogy mekkorát nőtt Boró. Valószínű ez inkább viszonyítás kérdése, mert ha nem kolbászolna folyton a Picur mellett, fel sem tűnne a különbség, de mindettől függetlenül úgy látom egyre értelmesebbé válik a nagylányunk is. Nyilván alkatilag is szembetűnő az, hogy nagyos, de a csicsergője, az ahogyan kommunikálni lehet vele mostanság. Mi, szülők is jobban odafigyelünk rá amióta megszületett Zselyke, úgy érzem hatványozottan többet foglalkozunk vele, játszunk és igyekszünk az óhajait teljesíteni, ne legyen alkalma úgy érezni magát, hogy ő kevsébé fontos a testvéréhez képest. Rengeteg dologra felfigyel és megjegyez, emlékszik eseményekre, emberekre, társít rokonokat, barátokat. Meglepő, hogy például ha a Kultúrpalota előtt hajtottunk el, megjegyezte, hogy ott szólt a muzsika és a nénik, bácsik táncoltak (utoljára augusztusban vittük magunkkal egy táncos, zenés előadásra), aztán ha a Ligeti játszótérre megy, akkor már jelzi, hogy a Sportcsarnokban van Tigris, a kosárcsapat kabalája. Ilyen és ehhez hasonló emlékeket reprodukál.

A testvérét szinte ugyanazokkal a szavakkal nyugtatgatja, amiket tőlünk hall. Persze egy kétéves szájából teljesen másként hangzik és mindig megmosolyogjuk. Ha tisztába tevésről vagy szopizásról van szó a Boró jelenléte kötelező. Ezt nem erőltettük vagy nem kötelező program számára, hanem ő maga gyúródik, hogy kíváncsiskodjon, kérdezősködjön, segítsen. A szokásos "Zselyke micsinál?" kérdés naponta többszőr elhangzik, ha épp szopikál vagy böfizik a Kisebbik, aztán odatúrja magát a lehető legközelebb, van amikor esélyem nincs a cicivel közelíteni, bár Zselyke már tátja a száját, de ki kell várni, amíg a testvérszerelem lankad annyira, hogy az anyjuk is "szóhoz jusson". Aztán ha már türelmetlenkedik, akkor jó hangosan magyarázza Zselykének, hogy "kéééééész", azaz jó lenne már befejezni a szopikát, mert dolog van, "anya gyeje". Ha meg kedveskedni akar a tesóval, akkor megkérdi, hogy "jól laktál?".

Anya, nééé, megfogtam a kezét!

Ha Borótól függne, akkor már táncolni is vinné az egy hónapos kistesót, megragadja a kezét, majd hívja táncolni. Vagy a Pici lábát hintáztatja meg és lóg a lába lóg a -t énekel neki.Persze büszke is tetteire, s várja a szülei dícséretét.  Fürdetéskor pedig neki is helyet kell a kiskád mellett szorítsunk, mert erről az atrakcióról semmiképp nem akar egyszer sem lemaradni. Ő szokta a Zselyke lábát megmosni (igaz, az egész fürdő úszik körülötte, de ez részletkérdés).

Mosom a lábát!
A féltékenységnek (eddig) mondhatni lightos megnyilvánulásai voltak. Amikor hazajöttünk a kórházból néhány napig Boró extrahisztis oldalát mutatta meg, főleg az evések alkalmából. Néhányszor kihozta az apját a sodrából, de szerencsére nem tartott sokáig, mert nem csináltunk belőle nagy ügyet. Minél inkább lovagoltunk a témán, ő annál erőteljesebben produkálta magát, így elterelő hadművelettel áthidaltuk a helyzetet. Néha még lehasal a földre, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné, de alapjában véve, könnyen meggyőzhető, hogy lépjen tovább. Ölelősebb, bújosabb lett amióta megszületett a kistesó, ha látja, hogy a Pici mellett időzünk, ő is odagyúródik, kéri, hogy tegyük az ő ölébe is Zselykét. Vannak dolgok, amiket csak és kizárólag velem óhajt csinálni. Ugyanakkor egy ideje az apa párnája lett a nagy szerelem, csak azon hajlandó elaludni, valószínű ez is a ragaszkodásának egyik jele, nem a kényelem, hanem az apja illata. Ezek szerintem mind természetes reakciók részéről és nem is kezeljük másként. Igyekszünk jobban odafigyelni rá, puszilgatjuk, öleljük, hancurozunk vele és minden héten probálunk valami újdonságot bevetni neki.

Látod, Zselyke, ő Marci, az én kicsi barátom

2013. november 4., hétfő

Aranyköpések 4


Többszőr írtam már arról, hogy Borónak be nem áll a szája. Nós, ez az utóbbi időben hatványozottan jelentkezik. Egész nap mond, mond és mond. Van amikor magyarázza épp mivel foglalkozik, mit hova és miért tesz, máskor megállás nélkül kérdezősködik, hogy ki mit csinál, kit hogy hívnak, ki hol van és mi micsoda. Persze, régi jó szokása változatlan, vagyis nyakra főre idéz. Miből? Bármiből, ami nyomot hagyott benne. Sokszor nem is gondolnánk, hogy épp melyik mese hányadik sora, szóváltása, párbeszéde vagy valamelyik ének, népdal refréne maradt meg benne olyannnyira, hogy képes több sort is felidézni. Megtörténik, hogy nem igazán érti mit is mond, de hűségesen mesél és magyaráz, majd várja a reakciót, elmosolyodva, mert tudja, hogy szüleit ezzel mindig meglepi.

Kofáné
Az elmúlt időszak igazi aranyköpése egy kínai versrészlet is lehetne, de mégsem az:

Ádudi...sákiundó....naszáká, vannak még...rossz gyerekek!

Hetekig füleltünk, vajon épp miből idéz a gyermek, aztán megfejtettük. A mondat végén található vannak még rossz gyerekek, Halász Judit egyik daláról árulkodott, de az igazi fejtörő a mondat első fele volt. Aztán megkerestem azt a koncertet, amit Boró már szerintem ezerszer hallhatott, s azért is énekelgeti előszeretettel. Szóval a dal elején Halász Judit megkérdi a közönségben ülő gyerekeket, szerintük ki a rossz gyerek. A hallgatóságból pedig mindenféle válasz érkezik, amelyeket az énekesnő felsorol aztán:

Aki hazudik, s aki undok, rosszakat mond... vannak még... rossz gyerekek!

ádudi= (aki) hazudik
sákiundó = s aki undok
noszáká =  rosszakat mond

S, hogy meg ne feledkezzünk még néhány gyöngyszemről, íme a Boró féle hízelgés formái:

- "Gyere szívem!" - s azzal megragadja Nóra-babát és beülteti a babakocsiba
- "Egyem meg a szívedet!" - a testvérét simogatja, s ezzel a szöveggel szokta levenni Dédit a lábáról