Sétálunk így is úgy is

Azt nagyon nem kell ecsetelnem, hogy mennyire vágytam már kimozdulni a négy fal közül. Szülés előtt, ugye, naponta róttuk a köröket Boróval keresztbe kasul a város utcáin, aztán jött a több hetes "szobafogság". Most, hogy hamarabb is felépültem a szülés után borzasztó mehetnékem volt. Semmi külünösebb uticél nélkül, csak az őszi napsütésben szép lassan tologatni a kocsit, sétálni a Kicsivel s a Picivel.

Első komolyabb levegőzés az udvaron

A szófogadó kislányok módjára, megvártuk a három hetet, s csak utána mozdultunk ki, de mivel most is repülnek a napok, nem is, suhannak a napok, fel sem tűnt, hogy milyen hamar eljutottunk az egy-két órás levegőzésig. Az első hét végén már a világításra is elmentünk. Közösen. Igaz, jövőre majd más stratégiát választunk a november elsejei megemlékezésre, mert két gyerekkel botorkálni a sötétben nem túl izgalmas még akkor sem, ha közben a temető gyertyafénybe borul, s egy másodperc töredékéig ennek a látványában gyönyörködsz. A többi időt azzal töltöd el, hogy egyik-másik gyerekre figyelsz, hogy le ne tapossák, le ne essen, össze ne kend. Szóval, napvilágot vagy max. szürkületet választani.

A második gyerek szindróma a hordozásnál is jelentkezett. Már ami a tájékozottságot és a lazaságot illeti. Borót nem mertem volna ilyen picurin magamra kötözni, igaz nem is volt meg hozzá a megfelelő eszközöm, de féltem, hisz olyan kis törékeny teremtés volt. Hát Zselyke sem nagyobb, ez tény, viszont sikerült egy olyan hordozót beszerezni, ami kendőhöz hasonló (nem vagyok kendőpárti, valamiért túl maceránsnak tűnik a sok kötözgetés), de mégsem az, viszont csecsemő kortól használható és nagyon praktikus. Hop-Tye a neve e csodaszernek, ami amellett, hogy nagyon kényelmes (amikor először használtuk, nem is éreztem, hogy rajtam a gyerek), sokat segített az elmúlt hetekben, s szerintem igénybe vesszük ezután is. Persze, továbbra sem vagyok annak a hive, hogy nyakra fore rajtam lógjon a gyerek, inkább az egyenes felület mellett kampányolok még mindig, de az üzletesdit vagy a kétgyerekes létünket leegyszerűsíti. A szakik szerint pedig nem árt, sőt. Azt tapasztalom is, hogy amint bekerül az ölembe, perceken belül megynugszik, s alszik. Nem véletlen.

Anyába kapaszkodva

Anyához bújva

A másik komoly szerzemányünk egy testvérbabakocsi. Régóta szemeződöm vele, még Zselyke megszületése előtt kiterveltük, hogy a közös sétálás legoptimálisabb módja ezzel a járgánnyal történhetne. Legfőképpen azért gondoltuk így - utólag a gyakorlat is igazolta - mert Boró még mindig szívesen ül a kocsiban, sőt elalszik benne délben, így két legyet egy csapásra megoldok vele. A Nagyobbik altatása így sokkal hamarabb és egyszerűbben történik, mert amint hazaérünk átrakom a kiságyba, hogy kényelmesen aludjon tovább, s Picurka pedig szundít egy darabig kint az udvaron, ahogy régebb Boró tette.

A mozdonyvezető elaludt

Ez a testvérbabakocsi elég kuriózum itt a városban, habár nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen "limuzint" használunk. Nem mindenki figyel fel arra, hogy ketten ülnek benne, de aki a hátsó utast is észreveszi, biztosan mosolyog rajtunk. Igaz, komoly karizmokat szerezhet az ember ezt tologatva, de minthogy egy kézzel toljam a kocsit, a másikkal tépásszam magam után a gyereket vagy épp futkorásszak utána, miközben a babakocsit valahova leparkolom, inkább a sportosabb megoldást választom. Rövidebb távokon probáltuk már az egyes babakocsi - kismotor/játékbabakocsi vagy gyalogos változatot is, de ahhoz vagy kísérőre volt szükség, azaz négyen sétáltunk vagy csak itt a ház körül egerésztünk.

Nagy szerelem: a motor