Nem unatkozom

Néha úgy érzem, minden napom egyforma: etetés, itatás, pisiltetés, pelus, altatás, s aztán mindezt előlről. S mégsem. Szerencsére van, amikor egy csajos est, egy kis szervezkedés az egyesülettel vagy nagy ritkán Apával eltöltött délután, kettesben feldobja a hetet. Aztán vannak azok a rendkivüli alkalmak, amikor a megszokottól eltérő dolgokat művelünk. Olyankor tudom, hogy az élménydús napot muszály lejegyezzem, mert már akkor mosolygok magamon, hát még pár év múlva, visszaolvasva.

Az elmúlt héten Apa nagon foglalt volt, kora reggeltől késő estig dolgozott, így többnyire csak mi, a lányok szerveztük az életünket. Ezzel párhuzamosan két lánybúcsú és egy gyereknapi rendezvény szervezése, valamint a Boró pelusról való leszoktatása is zajlott. Rám jellemző módon ezer program, teendő összezsúfolva. Előre megtervezem a következő napi stratégiát, csak, ha az időjárás közbeszól, borul minden. Legalábbis ezt gondoltam még reggel, amikor láttam, hogy zuhog, s közben tudtam, hogy muszály kimenjünk gyerekestől a főtérig. Babakocsi kizárt, mert ha elkap a zuhé, akkor ismét elázunk (a héten már kétszer ezt is összehoztuk)

A szokásos délelőtti rituálét már csukott szemmel is le tudom kavarni: felkelés, egyik-másik gyermek tisztába tevése, öltöztetés, rövid huncutkodás a gyerekszobában, aztán reggelikészítés. Közben ezren hívnak telefonon. Hirtelen mindent most kell megbeszélni: a délutáni kajálást, a nagyszülők szabadságolását, a gyereknapi rendezvényünkre kapott pástétomok logisztikáját és a hétvégi pesztrálást.

Érkezik a tévés stab, épp a közelgő Védem-akcióról kell nyilatkozni. Rajtam még házi nadrág és elnyúlt póló, de pillanatok alatt átvedlek (még a riporter is megjegyzi, hogy milyen gyors voltam). Szerencsére a Kisebbik már evett, így csak épp nyekereg a pihenőszékében, a Nagyobbikat a kanapéra küldöm, hogy onnan lesse, amint az udvaron mondikálok a mikrofonba. Persze, nem érti, hogy mi ez az egész, mit is csináltam a "nénikkel". Aztán megejtünk egy gyors cipőpróbát, hiszen a riportertől küldött valami használt lábbelit az egyik anyuka. Sietnek, szerencsére, így folytathatjuk a mi dolgainkat. Boró etetése következik, s az asztalsarkán én is falok valamit. Sonkás kenyér. Ez a menű napok óta, mert imádja, nem is szólok semmit addig amíg el nem jutunk a malackodásig (sonkadarabok a családtagok és épp a vonaton utaznak, közben az etetőszék alatt disznóól), akkor összepakolok. Át- vagy felöltözünk, hogy kimehessünk. Persze, már szinte 2 óra van, amikor a gyermekek alvásideje közeleg, de ha fejre állnék sem sikerül ilyenkor hamarábbb elkészülni. Ja, s az eső is most állt meg.

Maga mellé húzta Zselykét és a táblát, mert előadása van, kellett a közönség

Amikor a legjobban igyekszünk, Boró akkor játsza el az ötpercesét: nem áll meg egy percre sem. Egy ruhadarab, két kör szaladás, s mind így, amíg már ketyegek, s rászólok hangosan. Nagy komolyan megnéz, majd szemberöhög. Mondom, hogy haragszom, amiért nem szófogadó, de ő már nyitja is az ajtót, s eltűnik az udvaron. Miközben Zselykét kötöm fel magamra, érkezik 3 szál virággal, amit a sziklakertből tépett le, nekem adja, "ne haragudj, Anya" szöveggel. Puszi, ölelés. Indulunk a buszmegállóba. Két perc után térünk is haza, mert a "családi catering", azaz dédimama fősztjéhez szükséges tároló edényeket át kell adjam apósomnak. Aztán szerencsénkre a koma is épp valamit el kellett vegyen tőlünk, így kivitettük magunkat a főtérig.

Már az autóban kiderült, hogy Borónak nem mintás a nadrágja, hanem bepisilt (vszínű még otthon, az udvaron, mert indulás előtt biliztünk). Egy rend ruha volt nálam. A Bolgárok terén egy padon megoldottuk a cserét, úgy, hogy Zselyke már elaludt a hordozóban. Csoszogunk a főtér fele, s hálát adok az égnek, hogy legalább nem esik. :) Első megállónk a bankban van. Beállok a sorba, s Borót leültetem a párkányra, de nem telik el két perc, s meg is szólal: "Anya kell pisikáljak, hozzad a bilit!" Bili persze honnan lett volna, bekérezkedtünk a személyzeti wc-re, ahol egy román hölgy segített. Mondjuk ő hiába magyarázta Borónak, hogy eresztheti, mert semmit nem értett, s csak azt akarta, hogy én fogjam. Hát valahogy megfogtam az 1x1-es mellékhelyiségben, mire ő kb. 3 cseppet pisilt. De, ügyes volt, hogy szólt. Nem maradt el aztán a perselyes mese sem, vagyis fel kellett raknom a pultra, hogy mialatt én intézem a letétet, ő potyogtasson aprópénzt a beteg gyerekeknek szánt dobozkába.

Csoszogunk tovább a főtéren. Időnként elengedi a kezem, s önfeledt boldogsággal rohan minden egyes kirakathoz, végigtapenyolja őket, ahol tükör is van, szerepel egy kicsit. Valahogy befordulunk a Bolyai utcába, ahol már a mondókázás és éneklés a csúcspontjára ér: "Befeleeee, kifeleee, aki nem tud táncolni, menjen haza aludni, hujujujuju", ezt vágja, s közben fel-le masíroz a járdán. Aztán szuszog nagyokat, s megjegyzi, hogy "húúú, de magasra megyünk". Hát igen, komoly hegyet mászunk meg a Bolyai utcában. Kicsi városi gyermekem.

Egy játék- és barkácsboltba tértünk be, ahol elég nehéz volt lefékezni Borót, hogy valamihez is hozzáérjen, de szerencsére az elárusító "vette a lapot". Megengedte, hogy a boltban fel-le tologasson egy talicskát, amíg én vásároltam. Beleszeretett abba a járgányba, kicsit féltem is, hogyan fogunk most eljönni onnan, főleg, hogy horribilis összeget kértek érte. Szerintem már álmos lehetett, ezért elég könnyen meggyőzhető volt, hogy mennünk kell haza. Épp csak az ernyőnkért kellett viszzatérnünk, szerencsére csak az utca közepétől. Zselyke még mindig tátott szájjal alszik.

A főtéren már csak tejet kellett vásárolni, amit aztán hazafele a taxiban végig szorongatott Boró. Muszály volt a leggyorsabb útvonalat választani, az eső miatt is, illetve nekem már hátam, vállam, lábam, mindenem fájt: muszály megtanuljam hátra kötni a Picit, mert a szinte 8 kilóját nem kellemes elől cipelni.

S hazaértünk. Boró megivott egy jó nagy adag tejet, s már akadt is fel a szeme az álmosságtól, Zselykét meg sikerült úgy lehántani magamról, hogy még egy fél órácskát szunyókált. Én meg készültem pezsgőt bontani, hogy túléltem a nap első felét :)

Szóval ilyen napok is vannak....

Aranyköpések 5

Aranyköpések ömlesztve. Csak hogy megmaradjanak az utókornak. Szemelvények Boró elmúlt negyedéves terméséből:

- Te, kis huncut kaka, kipottyantál!

- Beraktam a mosógépbe, ez az én véleményem.

- Szia anya, hogy vagy? Emlékszel rám?

- Tündike, nem láttál valahol egy patakocskát?

- Köszi, Apa, pont erre vágytam.

- Ez az én házam, szeretném, ha kiköltöznél belőle. (id. Micimackó)

- Van egy ötletem....Elfogyott a dinamit! (id. Micimackó)

- Mindjárt jövök, csak most hegedülök. Hmmmm


Anya: Hol laksz?
Boró: Váhostelyen


- Szervusz, Bigyula-Zselyke, ne mind rágcsáld a zsákot, azt a kutyafáját!

Nagy a Kicsitől, Kicsivel

Nálunk is beigazolódott az, ami a legtöbb kétgyerekesnél történni szokott, főleg, ha kicsikről van szó és kis korkülönbségről: a testvér érkezése óta a nagyobbik gyermek csecsemőkori szokásokat idéz elő. Elsősorban az alvás, altatás terén jelentkeztek ezek nálunk.

Külön kihívás (volt) számunkra összeegyeztetni a két gyerek altatását. Most oda jutottunk, hogy este 9kor elkezdődik az esti fektetési ceremónia, és jó esetben 11kor ér véget. Ez általában négykezes akció, vagyis akkor működik többé kevésbé jól, ha még van segítség, mert egyedül elég körülményes lemenedzselni. Boróval hetekig közelharcot vívtunk, hogy ne a nagyágyban aludjon el, hanem a saját kicsi ágyában. Annyira "átszokott" hozzánk, hogy csak nagy hiszti árán volt hajlandó ismét a kicsi rácsos ágyban lefeküdni. Nyilván, hogy a mi szobánkba kívánkozott, hiszen a Picur bölcsője is ott van, így hárman egy helyen, ő meg külön...előbb utóbb viszont mindkét gyermek a kicsi szobába kéne kerüljön (legalábbis ez a terv).

Az altatás rész, kopogjuk le megoldódott úgy, hogy leszereltük a rácsos ágy egyik falát és így maradt az összebújósdi, mégsem áll köztünk a rács. Az éjszakai átvándorlás azonban fénykorát éli. Zselyke megszületése óta szinte minden éjszaka megébredt és addig szólított minket, amíg áthoztuk a nagyágyba, ott meg hanyatt feküdt, s már durmolt is. Amióta nincs rács, ő maga sétál át, bemászik közénk, s húzza tovább a csendest. Jól nézünk ki. Hárman, s ha Picur is megébred szopizni, akkor négyen egy ágyban. Komoly előrelépés ez az életünkben :))

Kérdés, hogy itt hol volt még nekem is hely?

Szintén ehhez tartozik az éjszakai tejivás is. Ez is újkeletű szokás a Boró életében. A tejfogyasztás hatalmas méreteket öltött újabban nála. Lefekvés előtt tejet iszik, éjjel, ha megébred kéri a tejet, reggel, ha felkelünk még kell melegítsek egy adagot, s ha délután otthon altatom, nem a babakocsiban szunyít el, akkor is automatikusan tejivás után alszik el. Tejfüggő lett.

Leszokás a pelusról? Hááát, míg tavaly nyáron több erre utaló jelet láttunk, s 1-2 napig futtattuk is ezt a projektet, most minimális fejlődést látok e téren. Sőt. Amikor beteg volt még a nagy dolog is a pelusba sikeredett. Ok, ezt a betegségre fogtuk, mert nem tudta visszatartani. Különben száraz pelust nagyon ritkán vettem le róla. Nem baj. Majd a nyáron!

Úgy gondolom, ezek természetesen zajló folyamatok, amelyeket az új családtag befogadása idézett elő. Akárcsak az időszakos toporzékoló hisztik, vagy a nyafogások, amelyek akkor erősödnek fel, ha a Picur is rázendít. Kakálni általában akkor kell menni, ha nekifogunk szopizni, a Zselyke zörgője pontosan akkor kell Borónak, ha a Pici kézbe vette, s mi az, hogy cumizik Zselyke? Zsápsz, kifele! Alszik? "Zseeeeeelyke, áááá!"Valójában nem tudok haragudni ezekért rá. Mosolygok rajta és igyekszem elsimítani a dolgokat, hogy ne érezze, semmit nem szabad tennie a testvérével, illetve egyértelmű a törődés iránti igénye. Ő is akar játszani, szopizni, hintázni, muroklevet inni, D-vitamin kapni, babamasszázsra járni, dolgozóba menni, sőt a minap a nagyapja "szorakoztatta" a Kisebbiket, hogy az ne unatkozzon, persze Boró reakciója: "én is akarok unatkozni".

Ezt az élményt közösen kell hogy megéljék

Félév után keresi a testvére társaságát, "játszani" akar vele és játszik is. Ha nem épp a megszokott helyén pihen a testvére, keresi, hol van. Muszály egy kicsit piszkálja. Élvezi, hogy kacajt tud kiváltani a Picitől, ha ő épp ugrabugrál, bohóckodik körülötte. Kézen fogja és Húzkomázik vele, elénekli neki a táncházban tanult Szervusz kedves barátomat, vagy felmászik a hátára, azaz a vonatra és mozdonyvezetősdit játszanak. Gyúrja a kezét, puszilgatja, simogatja, bókol neki. Zselyke pedig csak tűri. Amikor már azt hinnénk, hogy sírás lesz belőle, mert csak sziszegősen tudjuk végignézni ezt a nagy testvéri szeretgetést, Zselyke még mindig repes az örömtől, hogy a testvére gyepálja őt.

A Pici csak tűri és tűri
 

A Hovamegyünk és Kijönma hónapja

A december, mint az várható volt programok szempontjából egyáltalán nem volt szegényes. Nem csoda, hiszen egy hónapba zsúfolni ennyi ünnepet.... meg sem lepődtem azon, hogy Boró napi szinten megkérdezte: Hova megyünk ma? Ki jön ma?

Nagyobb odafigyelést igényelt az idei téli ünnepkör, hiszen Boró már abban a korban van, hogy észreveszi a változásokat, rácsodálkozik az újdonságokra, a meglepetésekre. Ugyanakkor még mindig nem elég érett ahhoz, hogy száz csomag kibontásához is türelme legyen. És ez érthető. Ehhez igyekeztünk alkalmazkodni.

Már a mikulásjáráskor kiderült, hogy az igazi örömöt, nem egy értékes játék vagy ízletes édesség hozza meg a kétévesünknek, hanem négy darab dióval fantasztikusan el lehet játszani, vagy a csomagoló papírokat összekötő szalagokkal is jól lehet szerepelni. Persze voltak értékes könyvek, ruhaneműk és apró játékszerek, amelyekre aztán a napok elteltével rákattant, elmélyült az olvasmányokban, de mindehhez idő kellett. A Mikulás továbbra sem kedvenc. Legalábbis a jelenléte, mert levelet azért írtunk neki és kibiggyesztettük az ablakba. Annyit haladtunk még e téma terén, hogy a krokodillkönnyek akkor kerültek elő, ha a nagyszakállú megédeselte volna a lányunkat, amíg csak néztük őt, baj nem volt. Aztán napokig mondogatta, hogy "nem akartam odamenni a Mikuláshoz".

Anyánál százszor jobb

Az idei mikuláspartin felszabadultabb volt a nagylányunk. Főleg, hogy ismerős arcokkal találkozott és a helyszín, a felfújhatós csúszdával és a házikóval már ismerős volt. Ezeken a helyszíneken időztünk a legtöbbet. Tamáskával tátott szájjal bámulták a felemelkedő csúszdát, aztán ki nem lehetett őket vájni a házikóból, ahol főztek, ücsörögtek, huncutkodtak.

Jaaaj, Tamáska, mi az, ami emelkedik?

Röviddel a mikulásjárás után nekifogtunk készülődni Boró második szülinapjára. Igaz, már hónapokkal azelőtt kieszeltem a tematikát, mert ez tavaly is bevállt, könnyebben körvonalazódott nekem is, milyen torta legyen, meghívó, ajándék stb. Idén Kippkopp és Tipptopp volt a topon :p A két gesztenyegyerekről szóló meséket orrvérzésig kellett Borónak olvasni, ebből kifolyólag még az ősszel vadgesztenyét gyűjtött Boró az apjával, mi pedig színes lapikat szedtünk a sétáink során, amiket aztán lepréseltünk. Ezekből készítettünk gesztenyefigurákat a meghívottaknak:

Ő lesz Tipptopp

A két nagy kedvenc is Kipptopp és Tipptopp volt, akiket a szülinapja estéjén ki nem engedett a kezéből, még elalváskor is őket szorongatta. Igaz, azóta már bajusszt is rajzolt nekik és színes krétával a szájukat kifestette, de hát gyermek. Azt mondta, "anya kimossa", mert, ugye, anya mindenhez ért.

Imádom a két gesztenyegyereket

A gyerekzsúr úgy érzem jól telt, valamivel kevesebben voltunk, mint tavaly, de ez nem is baj, mert egy fokkal jobban lehetett kezelni a helyzetet. A vetítés ezúttal sem örvendett nagy sikernek, egyedül Sára figyelt hűségesen, de aztán ő is feladta. Hiába, na, még fel kell nőni ehhez, majd eljön a diavetítő ideje is. Köszöntőkből nem szűkölködtünk, a gyerekes családok és barátok mellett, a nagycsalád és keresztszülők is felköszöntötték a kétévesünket.

A terülj-terülj asztalkám szinte minden hétvégén készenlétben állt december folyamán. Az ajándékokat jóformán el sem raktuk, már a karácsonyi csomagokra került a sor. Sejtettem, hogy a gyerekek türelme véges lesz, így az Angyalt arra kértük, hogy operatívan csomagoljon. S mint minden évben, idén is nagyon jól viselkedhettünk, mert a fát alig lehetett megközelíteni. Örültem, hogy mindannyian igyekeztünk a meglepetésre koncentrálni, a gyerekekre összpontosítani, az ő reakciójuk, örömük volt idén az első számú. Bár a család egy része, főleg a nagyszülők lerobbantak a Szent estére, sikerült egy fedél alatt koccintani, csillagszórót gyújtani, karácsonyfát bámulni, unokákat csodálni, karácsonyi dalokat hallgatni.

Női vonal a fa alatt

Borónak nagy élmény volt, azaz még mindig a feldíszített, csillogó fa a házunkban. Minden nap megbabrálja rajta a díszeket, kéri, hogy kapcsoljuk be az égőket, amelyeket idén szereztük be épp az ő kedvéért. Megtanulta, hogy a gömböket nem vesszük le a fáról, mert az angyalka megharagszik, így ezt mondogatja, ha egyik másik nagyszülő karácsonyfáját környékezi. Rengeteg játék, könyv, kézségfejlesztő lapult a karácsonyi csomagokban. Azt hiszem, most egy évig ellátott bennünket az angyal mindenféle foglalkoztatóval.

A Hovamegyünk fejezethez tartozik, hogy az ünnepek alatt elég gyakran mentünk vásárolni, így az üzletekben legalább kétnaponta megfordultunk gyerekestől. Volt amikor Boró javasolta, hogy menjünk az üzletbe, de mi biza csak otthon maradtunk volna a legszívesebben. Szerencsére a nagy karácsonyi lótifutit elkerültük idén, mert a bevásárlás és csomagolás oroszlánrésze időben megtörtént.

Számomra a legnagyobb meglepetés és ajándék év végén az volt, hogy Tamás velünk töltött három hetet szabadságon. Ezt az állapotot annyira megszoktuk, az együtt kelést, a lustálkodást a nagyágyban, a közös reggeliket, a közös sétákat, hogy az új évben Boró minden reggel az apját keresve kel fel, s napközben is többszőr kérdezi, mikor jön haza. Jó volt együtt.

Szépen, békésen zártuk az évet, feltöltődve (bár kicsit betegesen) kezdtük az újat.

Havas séta az év utolsó napján

 

 

Maugli, s a Juhászbojtár az ágyban

....ők a mi mesehőseink, azaz gyermekeink, akik többek között ilyen szerepeket öltenek, ha az alvásra-ébredésre kerül sor. Altatás, alvás, közös alvás - ezek a legizgalmasabbak, legtöbb szervezést, legtöbb időt igénylő tevékenységek, amelyekkel az utóbbi két hónapban szorakoztunk. Azért is írom, hogy szorakoztunk, mert igyekszünk mi, szülők a rugalmasságra törekedni e tekintetben és sokszor a nagy, kőbe vésett elveken átnézni, s mindannyiunk kényelmét szem előtt tartani, s közben mindennek a jó oldalát tekinteni.

Délutáni csendélet csakis a NAGYÁGYBAN

Maugli - ő Boró. Akkor kapta a nevét, amikor legújabb szokása szerint előszeretettel hántja le magáról a hálózsákot, aztán a kipattintja a gombokat a pizsamáján, s ha elég ügyes lenne a pelust is levenné. Mindez akkor sikerül neki, ha különösebb hangoskodás nélkül felébred, felkel, s elkezd matatni az ágyban. Ha nem halljuk meg az ébredését, mire bemegyünk, kivel találkozunk? Egy csurdé purdé, borzos leánykával. "mennnj el teee!" - mondja huncutul. Mit is lehetne ilyenkor mondani, egyszerűen csak nevetni.

Van nekünk pici Juhászbojtárunk is - ő Zselyke. Fürdetés és hajmosás után hálósapka kerül a fejére és azzal együtt rakom be a bölcsőbe. Persze az elalvás során elég sokat forgolódik, túrja a fejét a gézbe, merges, nyöszörög, s ezt addig műveli, amíg a sapka becsúszik a szemébe. Amikor nekünk is megfújják a takarodót, egy pillantást vetünk a Picurra. S hát a látvány igencsak vicces: beesett sapka a kis öreg fején, aki tátott szájjal, békésen szundít.

Áldom a napot, amikor úgy döntöttünk, hogy jóóóóóó nagy francia ágyat veszünk. S pedig nem az volt a cél, hogy majd a család összes tagja benne háljon, de mégis időnként előfordul, hogy csak Zsemle, meg a halacska hiányzik csupán a takaró alól. Szerencsére még senki nem pottyant le, bár néha az ágy pereme nyomja a derekunkat. Boró néha hajnalban megébred és szólít, addig nem nyugszik, míg át nem hozza valamelyikünk a nagyágyba. Persze, már vitatkozásra, győzködésre egyikünknek sincs ereje, így szószaporítás helyett félálomban átcipeljük a nagylányt. Ő rögtön rátelepedik az apja párnájára, s ha még néhány hangos (mert ugye suttogni nem tud, s nem is akar) megjegyzése is akad abban a hajnali órában, akkor nagy eséllyel Zselyke is megébred, átveszem őt is, így teljes lesz a létszám a nagyágyban.

Ezt a gyűrődést leszámítva szeretjük a "tömegalvást".

Az enyééém!

Minden kornak megvan a maga slágere. Amint korábban is írtam Borónál a "Mit csinál?" kérdés még mindig aktuális, ehhez társult újabban az "Ezt hogy hívják?" - mindenkinek és mindennek van már neve itt a házban, s nemcsak. Irtóan élvezi kérdezgetni. Ezek mondjuk mókás dolgok, és nekünk, felnőtteknek csupán egy feladatunk van ebben a játékban: kreatívan és gyorsan reagálni valami új névvel, s ha lehet követekezetesek legyünk, mert nagy eséllyel megjegyzi, s legközelebb nem mondhatunk egyebet.

Ami kevésbé ilyen szórakoztató, sőt esetenként szégyenlem is magam emiatt, főleg ha társaságban vagyunk, s ő minduntalan ezt fújja: "az enyééééém!", "ez a Borókáé!". Bármiről legyen szó, képes ötszőr is elismételni ugyanezt. Félreértés ne essék, nem az zavar, hogy ezt hajtogatja, ha a saját holmijáról lenne szó, hanem épp az a fárasztó ebben a történetben, hogy a másoké is az "övé". Ha sétálunk és épp meglát egy kisfiút motorozni, kihajol a kocsiból és a gyerek után kiált, hogy az márpedig az övé. Ha épp elsétál mellettünk egy kislány iskolástáskával, az is az "övé". Lufi, plüss állat, kulcs s még sorolhatnám, minden az "övé". S most azonnal kell neki. Nyilván nem kaphatja meg. Már többszőr nekiálltam magyarázni, hogy neki is van otthon ilyen vagy az a bizonyos tárgya X-é vagy Y-é, de ő ilyenkor hajthatatlan. S az észérvek nem használnak. Jobbnak látom, ha nagy ügyet nem is csinálok ezen kijelentéseiből, s akkor legalább nem ragozzuk tovább.

A gond olyankor van, ha lehetősége adódik szemtől szembe kerülni az illetővel, s erősíteni az igazát. A gyerek első reakciója, hogy elhúzza előle, s csodálkozva nézi Borót, hogy mit is akar, hiszen a saját holmijáról van szó. No, ilyenkor Boró dühös lesz, s ha nem kaphatja meg a tárgyat, akkor hadonászni kezd vagy illedelmesen kérni: "kérem szépen!" (erre mondjuk büszkék vagyunk, hogy sikerült ezt megtanítani neki). Ha velem vagy az apjával kezdi ezt az önzőséget produkálni, igyekszünk elterelni a figyelmét, (szerencsére legtöbbszőr még működött), megmutatni (ha épp kéznél van) hogy neki is van hasonló játéka.

Tudom, hogy gyerek és abszolút természetesen előforduló jelenségről beszélünk. Közrejátszhatott ebben a sok Bogyó és Babóca nézés, ahol ugye előfordul a cseresznyés történetben is a gyümölcs ráncigálása vagy a közös ajándékként kapott tandem biciklin is ebből kifolyólag kap össze a katicalány és a csigafiu. Ők hajtogatják, hogy "ez az enyééém". S valószínűleg a Zselyke érkezése is rárakott egy lapáttal erre a viselkedésre. Kezdek beletörődni abba is, hogy az "enyémezés" még hosszú ideig tart. A szakik szerint ez a fajta önzőség normálisnak tekinthető és nem is kell elfolytani ebben a korban, mert majd felnőttként rosszul csapódhat le. CSAK, s itt jön a csak.... szülőként én ezt kicsit úgy élem meg: az én gyermekem nem így viselkedik, ezt nem látta/hallhatta tőlünk, s jó lenne ha társaságba kerül, önzősége miatt ne taszítsa el magától a társait. Jó, lehet eltúlzom a dolgokat, mert korai még ilyen következtetéseket levonni. Azt szokták mondani, kicsi gyerek kicsi gond...... :)

Sétálunk így is úgy is

Azt nagyon nem kell ecsetelnem, hogy mennyire vágytam már kimozdulni a négy fal közül. Szülés előtt, ugye, naponta róttuk a köröket Boróval keresztbe kasul a város utcáin, aztán jött a több hetes "szobafogság". Most, hogy hamarabb is felépültem a szülés után borzasztó mehetnékem volt. Semmi külünösebb uticél nélkül, csak az őszi napsütésben szép lassan tologatni a kocsit, sétálni a Kicsivel s a Picivel.

Első komolyabb levegőzés az udvaron

A szófogadó kislányok módjára, megvártuk a három hetet, s csak utána mozdultunk ki, de mivel most is repülnek a napok, nem is, suhannak a napok, fel sem tűnt, hogy milyen hamar eljutottunk az egy-két órás levegőzésig. Az első hét végén már a világításra is elmentünk. Közösen. Igaz, jövőre majd más stratégiát választunk a november elsejei megemlékezésre, mert két gyerekkel botorkálni a sötétben nem túl izgalmas még akkor sem, ha közben a temető gyertyafénybe borul, s egy másodperc töredékéig ennek a látványában gyönyörködsz. A többi időt azzal töltöd el, hogy egyik-másik gyerekre figyelsz, hogy le ne tapossák, le ne essen, össze ne kend. Szóval, napvilágot vagy max. szürkületet választani.

A második gyerek szindróma a hordozásnál is jelentkezett. Már ami a tájékozottságot és a lazaságot illeti. Borót nem mertem volna ilyen picurin magamra kötözni, igaz nem is volt meg hozzá a megfelelő eszközöm, de féltem, hisz olyan kis törékeny teremtés volt. Hát Zselyke sem nagyobb, ez tény, viszont sikerült egy olyan hordozót beszerezni, ami kendőhöz hasonló (nem vagyok kendőpárti, valamiért túl maceránsnak tűnik a sok kötözgetés), de mégsem az, viszont csecsemő kortól használható és nagyon praktikus. Hop-Tye a neve e csodaszernek, ami amellett, hogy nagyon kényelmes (amikor először használtuk, nem is éreztem, hogy rajtam a gyerek), sokat segített az elmúlt hetekben, s szerintem igénybe vesszük ezután is. Persze, továbbra sem vagyok annak a hive, hogy nyakra fore rajtam lógjon a gyerek, inkább az egyenes felület mellett kampányolok még mindig, de az üzletesdit vagy a kétgyerekes létünket leegyszerűsíti. A szakik szerint pedig nem árt, sőt. Azt tapasztalom is, hogy amint bekerül az ölembe, perceken belül megynugszik, s alszik. Nem véletlen.

Anyába kapaszkodva

Anyához bújva

A másik komoly szerzemányünk egy testvérbabakocsi. Régóta szemeződöm vele, még Zselyke megszületése előtt kiterveltük, hogy a közös sétálás legoptimálisabb módja ezzel a járgánnyal történhetne. Legfőképpen azért gondoltuk így - utólag a gyakorlat is igazolta - mert Boró még mindig szívesen ül a kocsiban, sőt elalszik benne délben, így két legyet egy csapásra megoldok vele. A Nagyobbik altatása így sokkal hamarabb és egyszerűbben történik, mert amint hazaérünk átrakom a kiságyba, hogy kényelmesen aludjon tovább, s Picurka pedig szundít egy darabig kint az udvaron, ahogy régebb Boró tette.

A mozdonyvezető elaludt

Ez a testvérbabakocsi elég kuriózum itt a városban, habár nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen "limuzint" használunk. Nem mindenki figyel fel arra, hogy ketten ülnek benne, de aki a hátsó utast is észreveszi, biztosan mosolyog rajtunk. Igaz, komoly karizmokat szerezhet az ember ezt tologatva, de minthogy egy kézzel toljam a kocsit, a másikkal tépásszam magam után a gyereket vagy épp futkorásszak utána, miközben a babakocsit valahova leparkolom, inkább a sportosabb megoldást választom. Rövidebb távokon probáltuk már az egyes babakocsi - kismotor/játékbabakocsi vagy gyalogos változatot is, de ahhoz vagy kísérőre volt szükség, azaz négyen sétáltunk vagy csak itt a ház körül egerésztünk.

Nagy szerelem: a motor