2013. december 6., péntek

Maugli, s a Juhászbojtár az ágyban

....ők a mi mesehőseink, azaz gyermekeink, akik többek között ilyen szerepeket öltenek, ha az alvásra-ébredésre kerül sor. Altatás, alvás, közös alvás - ezek a legizgalmasabbak, legtöbb szervezést, legtöbb időt igénylő tevékenységek, amelyekkel az utóbbi két hónapban szorakoztunk. Azért is írom, hogy szorakoztunk, mert igyekszünk mi, szülők a rugalmasságra törekedni e tekintetben és sokszor a nagy, kőbe vésett elveken átnézni, s mindannyiunk kényelmét szem előtt tartani, s közben mindennek a jó oldalát tekinteni.

Délutáni csendélet csakis a NAGYÁGYBAN
Maugli - ő Boró. Akkor kapta a nevét, amikor legújabb szokása szerint előszeretettel hántja le magáról a hálózsákot, aztán a kipattintja a gombokat a pizsamáján, s ha elég ügyes lenne a pelust is levenné. Mindez akkor sikerül neki, ha különösebb hangoskodás nélkül felébred, felkel, s elkezd matatni az ágyban. Ha nem halljuk meg az ébredését, mire bemegyünk, kivel találkozunk? Egy csurdé purdé, borzos leánykával. "mennnj el teee!" - mondja huncutul. Mit is lehetne ilyenkor mondani, egyszerűen csak nevetni.

Van nekünk pici Juhászbojtárunk is - ő Zselyke. Fürdetés és hajmosás után hálósapka kerül a fejére és azzal együtt rakom be a bölcsőbe. Persze az elalvás során elég sokat forgolódik, túrja a fejét a gézbe, merges, nyöszörög, s ezt addig műveli, amíg a sapka becsúszik a szemébe. Amikor nekünk is megfújják a takarodót, egy pillantást vetünk a Picurra. S hát a látvány igencsak vicces: beesett sapka a kis öreg fején, aki tátott szájjal, békésen szundít.

Áldom a napot, amikor úgy döntöttünk, hogy jóóóóóó nagy francia ágyat veszünk. S pedig nem az volt a cél, hogy majd a család összes tagja benne háljon, de mégis időnként előfordul, hogy csak Zsemle, meg a halacska hiányzik csupán a takaró alól. Szerencsére még senki nem pottyant le, bár néha az ágy pereme nyomja a derekunkat. Boró néha hajnalban megébred és szólít, addig nem nyugszik, míg át nem hozza valamelyikünk a nagyágyba. Persze, már vitatkozásra, győzködésre egyikünknek sincs ereje, így szószaporítás helyett félálomban átcipeljük a nagylányt. Ő rögtön rátelepedik az apja párnájára, s ha még néhány hangos (mert ugye suttogni nem tud, s nem is akar) megjegyzése is akad abban a hajnali órában, akkor nagy eséllyel Zselyke is megébred, átveszem őt is, így teljes lesz a létszám a nagyágyban.

Ezt a gyűrődést leszámítva szeretjük a "tömegalvást".

2013. november 25., hétfő

Az enyééém!

Minden kornak megvan a maga slágere. Amint korábban is írtam Borónál a "Mit csinál?" kérdés még mindig aktuális, ehhez társult újabban az "Ezt hogy hívják?" - mindenkinek és mindennek van már neve itt a házban, s nemcsak. Irtóan élvezi kérdezgetni. Ezek mondjuk mókás dolgok, és nekünk, felnőtteknek csupán egy feladatunk van ebben a játékban: kreatívan és gyorsan reagálni valami új névvel, s ha lehet követekezetesek legyünk, mert nagy eséllyel megjegyzi, s legközelebb nem mondhatunk egyebet.

Ami kevésbé ilyen szórakoztató, sőt esetenként szégyenlem is magam emiatt, főleg ha társaságban vagyunk, s ő minduntalan ezt fújja: "az enyééééém!", "ez a Borókáé!". Bármiről legyen szó, képes ötszőr is elismételni ugyanezt. Félreértés ne essék, nem az zavar, hogy ezt hajtogatja, ha a saját holmijáról lenne szó, hanem épp az a fárasztó ebben a történetben, hogy a másoké is az "övé". Ha sétálunk és épp meglát egy kisfiút motorozni, kihajol a kocsiból és a gyerek után kiált, hogy az márpedig az övé. Ha épp elsétál mellettünk egy kislány iskolástáskával, az is az "övé". Lufi, plüss állat, kulcs s még sorolhatnám, minden az "övé". S most azonnal kell neki. Nyilván nem kaphatja meg. Már többszőr nekiálltam magyarázni, hogy neki is van otthon ilyen vagy az a bizonyos tárgya X-é vagy Y-é, de ő ilyenkor hajthatatlan. S az észérvek nem használnak. Jobbnak látom, ha nagy ügyet nem is csinálok ezen kijelentéseiből, s akkor legalább nem ragozzuk tovább.

A gond olyankor van, ha lehetősége adódik szemtől szembe kerülni az illetővel, s erősíteni az igazát. A gyerek első reakciója, hogy elhúzza előle, s csodálkozva nézi Borót, hogy mit is akar, hiszen a saját holmijáról van szó. No, ilyenkor Boró dühös lesz, s ha nem kaphatja meg a tárgyat, akkor hadonászni kezd vagy illedelmesen kérni: "kérem szépen!" (erre mondjuk büszkék vagyunk, hogy sikerült ezt megtanítani neki). Ha velem vagy az apjával kezdi ezt az önzőséget produkálni, igyekszünk elterelni a figyelmét, (szerencsére legtöbbszőr még működött), megmutatni (ha épp kéznél van) hogy neki is van hasonló játéka.

Tudom, hogy gyerek és abszolút természetesen előforduló jelenségről beszélünk. Közrejátszhatott ebben a sok Bogyó és Babóca nézés, ahol ugye előfordul a cseresznyés történetben is a gyümölcs ráncigálása vagy a közös ajándékként kapott tandem biciklin is ebből kifolyólag kap össze a katicalány és a csigafiu. Ők hajtogatják, hogy "ez az enyééém". S valószínűleg a Zselyke érkezése is rárakott egy lapáttal erre a viselkedésre. Kezdek beletörődni abba is, hogy az "enyémezés" még hosszú ideig tart. A szakik szerint ez a fajta önzőség normálisnak tekinthető és nem is kell elfolytani ebben a korban, mert majd felnőttként rosszul csapódhat le. CSAK, s itt jön a csak.... szülőként én ezt kicsit úgy élem meg: az én gyermekem nem így viselkedik, ezt nem látta/hallhatta tőlünk, s jó lenne ha társaságba kerül, önzősége miatt ne taszítsa el magától a társait. Jó, lehet eltúlzom a dolgokat, mert korai még ilyen következtetéseket levonni. Azt szokták mondani, kicsi gyerek kicsi gond...... :)

2013. november 21., csütörtök

Sétálunk így is úgy is

Azt nagyon nem kell ecsetelnem, hogy mennyire vágytam már kimozdulni a négy fal közül. Szülés előtt, ugye, naponta róttuk a köröket Boróval keresztbe kasul a város utcáin, aztán jött a több hetes "szobafogság". Most, hogy hamarabb is felépültem a szülés után borzasztó mehetnékem volt. Semmi külünösebb uticél nélkül, csak az őszi napsütésben szép lassan tologatni a kocsit, sétálni a Kicsivel s a Picivel.

Első komolyabb levegőzés az udvaron
A szófogadó kislányok módjára, megvártuk a három hetet, s csak utána mozdultunk ki, de mivel most is repülnek a napok, nem is, suhannak a napok, fel sem tűnt, hogy milyen hamar eljutottunk az egy-két órás levegőzésig. Az első hét végén már a világításra is elmentünk. Közösen. Igaz, jövőre majd más stratégiát választunk a november elsejei megemlékezésre, mert két gyerekkel botorkálni a sötétben nem túl izgalmas még akkor sem, ha közben a temető gyertyafénybe borul, s egy másodperc töredékéig ennek a látványában gyönyörködsz. A többi időt azzal töltöd el, hogy egyik-másik gyerekre figyelsz, hogy le ne tapossák, le ne essen, össze ne kend. Szóval, napvilágot vagy max. szürkületet választani.

A második gyerek szindróma a hordozásnál is jelentkezett. Már ami a tájékozottságot és a lazaságot illeti. Borót nem mertem volna ilyen picurin magamra kötözni, igaz nem is volt meg hozzá a megfelelő eszközöm, de féltem, hisz olyan kis törékeny teremtés volt. Hát Zselyke sem nagyobb, ez tény, viszont sikerült egy olyan hordozót beszerezni, ami kendőhöz hasonló (nem vagyok kendőpárti, valamiért túl maceránsnak tűnik a sok kötözgetés), de mégsem az, viszont csecsemő kortól használható és nagyon praktikus. Hop-Tye a neve e csodaszernek, ami amellett, hogy nagyon kényelmes (amikor először használtuk, nem is éreztem, hogy rajtam a gyerek), sokat segített az elmúlt hetekben, s szerintem igénybe vesszük ezután is. Persze, továbbra sem vagyok annak a hive, hogy nyakra fore rajtam lógjon a gyerek, inkább az egyenes felület mellett kampányolok még mindig, de az üzletesdit vagy a kétgyerekes létünket leegyszerűsíti. A szakik szerint pedig nem árt, sőt. Azt tapasztalom is, hogy amint bekerül az ölembe, perceken belül megynugszik, s alszik. Nem véletlen.

Anyába kapaszkodva

Anyához bújva
A másik komoly szerzemányünk egy testvérbabakocsi. Régóta szemeződöm vele, még Zselyke megszületése előtt kiterveltük, hogy a közös sétálás legoptimálisabb módja ezzel a járgánnyal történhetne. Legfőképpen azért gondoltuk így - utólag a gyakorlat is igazolta - mert Boró még mindig szívesen ül a kocsiban, sőt elalszik benne délben, így két legyet egy csapásra megoldok vele. A Nagyobbik altatása így sokkal hamarabb és egyszerűbben történik, mert amint hazaérünk átrakom a kiságyba, hogy kényelmesen aludjon tovább, s Picurka pedig szundít egy darabig kint az udvaron, ahogy régebb Boró tette.

A mozdonyvezető elaludt
Ez a testvérbabakocsi elég kuriózum itt a városban, habár nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen "limuzint" használunk. Nem mindenki figyel fel arra, hogy ketten ülnek benne, de aki a hátsó utast is észreveszi, biztosan mosolyog rajtunk. Igaz, komoly karizmokat szerezhet az ember ezt tologatva, de minthogy egy kézzel toljam a kocsit, a másikkal tépásszam magam után a gyereket vagy épp futkorásszak utána, miközben a babakocsit valahova leparkolom, inkább a sportosabb megoldást választom. Rövidebb távokon probáltuk már az egyes babakocsi - kismotor/játékbabakocsi vagy gyalogos változatot is, de ahhoz vagy kísérőre volt szükség, azaz négyen sétáltunk vagy csak itt a ház körül egerésztünk.

Nagy szerelem: a motor

2013. november 19., kedd

Kétgyerekes apró örömök

Mindig jókat nevettem az olyan listákon, amelyek interneten keringenek vagy lapokban bukkanunk rájuk: öt, tíz vagy tizenöt pont, ami az anyákra, sokgyerekesekre, szaranyákra stb. illik. Valamelyik nap én is megfogalmaztam néhány ilyen pontot, ami rám illik, azaz a mostani életvitelemre. Eddig mindenkinek azt mondtam, aki kérdezte, hogy bírjuk: JÓL, még nem éreztük, hogy megfutamodnánk. Hát, kopogjuk le, egyelőre így is van. Sejtem, hogy mulandó az érzés, de örülök, amíg büszkén kijelenthetem: még élek és nem diliztem be :p S akkor, íme néhány apróság, amely feldobja a napjaim, már ha teljesül bár egy ezek közül. Ki hitte volna, hogy ezeknek is örülni fogok valaha:
  • ha sikerül még a délelőtti órákban letusolni, persze erre a tevékenységre max. 5 perc adatik, hiszen az alatt is a Kicsi ki-bekóslat a fürdőben (nulla intimitás), a Picinek meg jó esetben ennyi idő alatt nem megy el teljesen a türelme. Hajmosás/beszárítás az már luxus, erre olyankor van csak lehetőség, ha az apjuk is itthon van. Egy fogmosás pedig maga a tökély
  • ha a saját reggelim több egy szelet vajas kenyérnél, amit nem lábon eszek meg az asztal sarkán
  • ha sikerül ébren átvészelni az éjszakai altatásmaratont, ami kb. 9 óra magasságában kezdődik, és legalább 11ig eltart (előbb Pici, aztán rövid szünet után a Kicsi következik). A szünetben muszály egyek-igyak valamit, tisztára olyan ez, mint egy maratoni futóverseny megállója.
  • ha altatás után leülhetek a gép elé pötyögni, internetezni, cseverészni, s nem a telefonomról kell szerencsétlenkedjek, félkézzel és miniature képeken böngésszem a rólunk feltöltött képeket, szövegeket
  • ha a délutáni alvás mindkét csemetére érvényes, ez legtöbb egy óra szokott lenni, amikor párhuzamosan mindketten alusznak, olyankor nekiszökök egy gyümölcskompótnak vagy madártejnek, s mint az őrült úgy tekerem be
  • ha bár a leves első két kanalát úgy tudom lenyelni, hogy velem szemben üljön a kedves férjem és közben még két szót tudjak is vele váltani. Ha a második fogásig is eljutottunk, anélkül, hogy a Kicsit a wc-ről ne kelljen lehámozzuk vagy a Pici cumiját visszarakjuk, az már szintén a tökéletesség fele közelít
Mert így szép az élet!

2013. november 7., csütörtök

Boró és Zselyke

Kisebbik lányom megszületése óta naponta dejavu érzés kap el. Ez már a kórházban jelentkezett. Akkor kissé szégyelltem is magam, amiatt, hogy folyton Borónak szólítom az újszülöttet. Nyilván ehhez idő kell, amíg egyrészt tudatosul, hogy már két gyerek édesanyja vagy, másrészt meg kell szokni, hogy egy új apró lénnyel gazdagodott a család, aki nem az első indigóval készült mása, csupán rettentően hasonlít rá. No, ez utóbbi elég nehezen megy még. Nap mind nap Borót látom Zselykében, s ez nemcsak a kinézeteléből fakad (persze ugyanazok a ruhadarabok kerülnek elő, mint két évvel ezelőtt, a ruhácskák megőrizték annak az öblítőnek illatát, amivel még a Boró holmiját mostam, a takarók, plédek és gézek, mind mind ugyanaz). A külső megjelenésen túl a kis szuszimuszizás, éjszakai sóhajtások, kézmozdulatok, a böfizés után következő csuklás, a délutáni és esti sirdogálás - ezek közül semmi sem ért meglepetésszerűen, hiszen átéltük már ugyanezt a forgatókönyvet.

A Pici és a Kicsi
Közben a másik jelenség, amit még nem szoktam meg, de egy-egy nyugodt pillanatomban elgondolkodok rajta, hogy mekkorát nőtt Boró. Valószínű ez inkább viszonyítás kérdése, mert ha nem kolbászolna folyton a Picur mellett, fel sem tűnne a különbség, de mindettől függetlenül úgy látom egyre értelmesebbé válik a nagylányunk is. Nyilván alkatilag is szembetűnő az, hogy nagyos, de a csicsergője, az ahogyan kommunikálni lehet vele mostanság. Mi, szülők is jobban odafigyelünk rá amióta megszületett Zselyke, úgy érzem hatványozottan többet foglalkozunk vele, játszunk és igyekszünk az óhajait teljesíteni, ne legyen alkalma úgy érezni magát, hogy ő kevsébé fontos a testvéréhez képest. Rengeteg dologra felfigyel és megjegyez, emlékszik eseményekre, emberekre, társít rokonokat, barátokat. Meglepő, hogy például ha a Kultúrpalota előtt hajtottunk el, megjegyezte, hogy ott szólt a muzsika és a nénik, bácsik táncoltak (utoljára augusztusban vittük magunkkal egy táncos, zenés előadásra), aztán ha a Ligeti játszótérre megy, akkor már jelzi, hogy a Sportcsarnokban van Tigris, a kosárcsapat kabalája. Ilyen és ehhez hasonló emlékeket reprodukál.

A testvérét szinte ugyanazokkal a szavakkal nyugtatgatja, amiket tőlünk hall. Persze egy kétéves szájából teljesen másként hangzik és mindig megmosolyogjuk. Ha tisztába tevésről vagy szopizásról van szó a Boró jelenléte kötelező. Ezt nem erőltettük vagy nem kötelező program számára, hanem ő maga gyúródik, hogy kíváncsiskodjon, kérdezősködjön, segítsen. A szokásos "Zselyke micsinál?" kérdés naponta többszőr elhangzik, ha épp szopikál vagy böfizik a Kisebbik, aztán odatúrja magát a lehető legközelebb, van amikor esélyem nincs a cicivel közelíteni, bár Zselyke már tátja a száját, de ki kell várni, amíg a testvérszerelem lankad annyira, hogy az anyjuk is "szóhoz jusson". Aztán ha már türelmetlenkedik, akkor jó hangosan magyarázza Zselykének, hogy "kéééééész", azaz jó lenne már befejezni a szopikát, mert dolog van, "anya gyeje". Ha meg kedveskedni akar a tesóval, akkor megkérdi, hogy "jól laktál?".

Anya, nééé, megfogtam a kezét!

Ha Borótól függne, akkor már táncolni is vinné az egy hónapos kistesót, megragadja a kezét, majd hívja táncolni. Vagy a Pici lábát hintáztatja meg és lóg a lába lóg a -t énekel neki.Persze büszke is tetteire, s várja a szülei dícséretét.  Fürdetéskor pedig neki is helyet kell a kiskád mellett szorítsunk, mert erről az atrakcióról semmiképp nem akar egyszer sem lemaradni. Ő szokta a Zselyke lábát megmosni (igaz, az egész fürdő úszik körülötte, de ez részletkérdés).

Mosom a lábát!
A féltékenységnek (eddig) mondhatni lightos megnyilvánulásai voltak. Amikor hazajöttünk a kórházból néhány napig Boró extrahisztis oldalát mutatta meg, főleg az evések alkalmából. Néhányszor kihozta az apját a sodrából, de szerencsére nem tartott sokáig, mert nem csináltunk belőle nagy ügyet. Minél inkább lovagoltunk a témán, ő annál erőteljesebben produkálta magát, így elterelő hadművelettel áthidaltuk a helyzetet. Néha még lehasal a földre, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné, de alapjában véve, könnyen meggyőzhető, hogy lépjen tovább. Ölelősebb, bújosabb lett amióta megszületett a kistesó, ha látja, hogy a Pici mellett időzünk, ő is odagyúródik, kéri, hogy tegyük az ő ölébe is Zselykét. Vannak dolgok, amiket csak és kizárólag velem óhajt csinálni. Ugyanakkor egy ideje az apa párnája lett a nagy szerelem, csak azon hajlandó elaludni, valószínű ez is a ragaszkodásának egyik jele, nem a kényelem, hanem az apja illata. Ezek szerintem mind természetes reakciók részéről és nem is kezeljük másként. Igyekszünk jobban odafigyelni rá, puszilgatjuk, öleljük, hancurozunk vele és minden héten probálunk valami újdonságot bevetni neki.

Látod, Zselyke, ő Marci, az én kicsi barátom

2013. november 4., hétfő

Aranyköpések 4


Többszőr írtam már arról, hogy Borónak be nem áll a szája. Nós, ez az utóbbi időben hatványozottan jelentkezik. Egész nap mond, mond és mond. Van amikor magyarázza épp mivel foglalkozik, mit hova és miért tesz, máskor megállás nélkül kérdezősködik, hogy ki mit csinál, kit hogy hívnak, ki hol van és mi micsoda. Persze, régi jó szokása változatlan, vagyis nyakra főre idéz. Miből? Bármiből, ami nyomot hagyott benne. Sokszor nem is gondolnánk, hogy épp melyik mese hányadik sora, szóváltása, párbeszéde vagy valamelyik ének, népdal refréne maradt meg benne olyannnyira, hogy képes több sort is felidézni. Megtörténik, hogy nem igazán érti mit is mond, de hűségesen mesél és magyaráz, majd várja a reakciót, elmosolyodva, mert tudja, hogy szüleit ezzel mindig meglepi.

Kofáné
Az elmúlt időszak igazi aranyköpése egy kínai versrészlet is lehetne, de mégsem az:

Ádudi...sákiundó....naszáká, vannak még...rossz gyerekek!

Hetekig füleltünk, vajon épp miből idéz a gyermek, aztán megfejtettük. A mondat végén található vannak még rossz gyerekek, Halász Judit egyik daláról árulkodott, de az igazi fejtörő a mondat első fele volt. Aztán megkerestem azt a koncertet, amit Boró már szerintem ezerszer hallhatott, s azért is énekelgeti előszeretettel. Szóval a dal elején Halász Judit megkérdi a közönségben ülő gyerekeket, szerintük ki a rossz gyerek. A hallgatóságból pedig mindenféle válasz érkezik, amelyeket az énekesnő felsorol aztán:

Aki hazudik, s aki undok, rosszakat mond... vannak még... rossz gyerekek!

ádudi= (aki) hazudik
sákiundó = s aki undok
noszáká =  rosszakat mond

S, hogy meg ne feledkezzünk még néhány gyöngyszemről, íme a Boró féle hízelgés formái:

- "Gyere szívem!" - s azzal megragadja Nóra-babát és beülteti a babakocsiba
- "Egyem meg a szívedet!" - a testvérét simogatja, s ezzel a szöveggel szokta levenni Dédit a lábáról

2013. október 17., csütörtök

A legapróbb családtagunk, Zselyke születése

Megszületett. Már egy hét és négy nap eltelt azóta, hogy napvilágra jött a legfiatalabb Trella-baba. Vártuk, nagyon vártuk Zselykét, ugyanannyira kíváncsian, mint két évvel ezelőtt Borót. Most főként az foglalkoztatott, hogy mennyire hasonlít majd a nővérére, milyen lesz a természete, mekkora lesz, hogyan fog lezajlani majd ez a második szülés.

Reménykedtem abban, hogy ez a vajúdás-szülés gyorsabb és könnyebb lesz, hiszen mindenki ezzel bíztatott. Nem mondom, hogy sokkal rövidebbre sikerült, de tény, hogy oxitocén nélkül sokkal elviselhetőbbek voltak az összehúzódások és maga a szülés lefolyása is hamarabb történt. Visszaemlékezve az eseményekre, aránylag nyugodtan és emberi módon tűrtem a fájdalmakat az utolsó percig. Sétálgatni most sem volt kedvem, s erőm, így a már jól bevállt vízszintes pozícióban vártam a nagy pillanatot. Egy ideig szükségét éreztem annak, hogy mellettem legyen valaki, aztán amikor már több óra után is csak tíz percenként történtek az összehúzódások, jobbnak láttam, hogy szundítsak egy cseppet és hazaküldtem a "dúlámat". Körülöttem már mindenki szült, elcsendesült a hely. Az asszisztensnők zöme egy roma lányra koncentrált főleg, aki folyton "meg akart szökni", én pedig csak annyit mondhattam, ha kérdeztek: "a helyzet változatlan". A boldog apukák, nagyszülők is meglátogatták közben a frissen szült anyákat. Néhány kényszeredett mosolyt nekik is vetettem, s közben időnként lehunytam a szemem, magamba fordultam, s szuszogtam nagyokat. Telefonálgatni már nem volt kedvem, 2 sms-t küldtem el: egyet Tamásnak, hogy 4-5 perc, a másikat Ancsurnak, hogy jöhet, mert már bepörögtek az események. Mire megérkeztek én már csoszogtam a szülőágy fele. A nőgyógyászomat behívták, ő akart megvizsgálni, szülésről még nem esett szó. Burkot repesztett, aztán vártuk, hogy a baba feje a megfelelő pozícióba álljon be. Felmerült annak a lehetősége, hogy leszállok és még sétálgatok egy cseppet, de mondtam is, hogy ez nem fog összejönni. Érkezett a lökés, bár mondták, h ne tegyem, muszály volt. Végülis ez segített behelyezni a picit a megfelelő "útvonalra". Kétszer kellett már csak nyomni, s már ki is bújt Zselyke-baba. Egy másodperc töredékéig nem hittem, hogy megszületett, mert nem éreztem minden kis apró végtagját, úgy mint anno Borót, de aztán a sírás hallatán nyilvánvalóvá vált, hogy megvan. Hirtelen elnézést kértem a körülöttem levőktől, amiért egy picit hangosabb voltam, legalábbis így éreztem én. :)



Megfoghattam. Kétszer is rám rakták. Ennél nagyobb örömöt akkor éreztem még, amikor Boró született. Megkönnyebbülés, óriási adrenalin és fürkésző tekintet. Olyan mint Boró, még az orrocskája is - ez volt az első benyomásom. Aztán még napokig Zselyke helyett Borónak szólítottam a pici lányom. Szégyelltem is egy kicsit magam.


A kórházas napjaimat ezúttal sem traumaként éltem meg. Igaz, tudtam már mire számítsak (na jó, kivéve a fűtés hiányát). Sokat nyomott a latban az, hogy két év leforgása alatt több olyan anyukát ismertem meg, akik orvosok vagy egészségügyben dolgozók, s nekik köszönhetően nem éreztem magam egy percig sem egyedül. Többen meglátogattak (úgy tűnt, hogy már nincsenek olyan szigorú szabályok bent, mert szerencsére már az első szopizás alatt is bent lehetett Tamás), érdeklődtek egészségi állapotom felől, segítettek.

Szülés utáni első napom elég nehéz volt. Lábaim szakadtak le, úgy éreztem, mintha egy nagyon erős izomláz gyötörne, alíg 5-1o cm-re tudtam csak megemelni a lábam (nagy valószínűséggel a görcsös lábtartás miatt), de aztán a fájdalomcsillapítók meghozták hatásukat, így a robotszerű mozgásom javult és mire hazaértem sokkal virgoncabb lettem, mint az első szülés után.

2013. október 2., szerda

Érdekessé tenni az unalmasat

Kemény dió nálunk a szobafogság. Elsősorban azért, mert nem vagyunk bentülős fajták. Boró is már annyira megszokta, hogy állandóan útra kelünk, valahova készülünk, valakivel találkoznunk kell, hogy a szokásos reggeli ritualé (tejcsi, bili, kaka, pisi, öltözködés) után szinte mindig megjegyzi: "Megyüüüünk! Találkozunk...."

Na, de az elmúlt napokban megállás nélkül szakadt az eső. Így az udvarig sem lehetett kimozdulni, csak benti programra lehetett szorítkozni. Igaz, Boró nagyon optimistán látta a dolgokat. Amikor lejöttünk reggelit készíteni, kinézett az ablakon, s mindig megjegyezte, hogy "nééé, süt ki a napocska!". Reflexszerűen odanéztem, de ömlött az eső, s teljesen felhős volt az ég... :( Semmi remény. Ő persze tovább bíztatott, hogy vegyük az esernyőt, menjünk sétálni stb., de két napig nem bátorkodtam kinti programot szervezni.

Itthon rongyosra olvastuk a könyveket. Hisz mit lehet tenni ilyen zord időjárás esetén? Ültünk az ágy tetején, s egyik könyvet a másik után fellapoztuk. Aztán zenét hallgattunk lemezről. Külön ceremónia a lemezcsere, vagy ha elakad a tű és tovább kell vinni, szalad, hogy oldjuk meg a problámát, aztán hűségesen asszisztál a manőver alatt. Komoly házimunkákat is végzünk ilyenkor: ruhákat bepakoljuk a mosógépbe, ő indítja el, majd nyitogatja és be-becsukja a mosóporos fiokot. Ha lejár a mosógép programja, következhet a terítés. Ugyanilyen szorgalmasan segít a mosogatógép feltöltésében is. Ezzel is el lehet bibelődni egy jó ideig. Ha nekem a fürdőszobában akad dolgom, arról sem maradhat le. Az szóba sem jöhet, hogy zárt ajtók mögött tusoljak, hiszen neki is bent kell lennie a fürdőben: matat a fiókban, a papucsomban kóslat fel s alá, felkapaszkodik a fütőtestre, de amikor lezárom a csapokat, rögtön ott terem a tusolófülke ajtajában és hozza a törölközőm, aztán a papucsaimat is átadja nekem. Irtó büszke magára, hogy mindezt "nagylányosan" megoldja.

A benti élet külön kihívása a délutáni elalvás. Míg a séták alkalmával ez szinte egyáltalán nem okoz gondot, mert a babakocsiban vagy az autóban elszundít, itthon csak ritkán zökkenőmentes a történet. Első nap, mondhatni két "tavasziszélvizetáraszt" és rövid simi után már durmolt is (valószínű azért mert hétfő reggel korábban kelt), kedden viszont igazi harcot vívtunk a nagyágyban. A tejivástól, a kakáláson át a külön párnáig mindent kitalált, csak hogy ne kelljen aludni. Persze, én "győztem" ezúttal is, de kicsin múlt, hogy feladjam....

Ma azt mondtam, ha törik, ha szakad, NEM ülök bent a házban a gyermekkel, mert ez a szobafogság lehangol. Esőkabát, esőnadrág, gumicsizma, meleg holmi, sál, sapka, ernyő, indulás! Az udvarról ugyan visszatértünk (a gumicsizma szorította a lábát, vagy legalábbis nem tudott lépni benne, így lecseréltük egy száras cipőre), de aztán dél körül nekivágtunk a nagyvilágnak: BUSZOZNI. Amint felpattantunk a buszra, rájöttem,  nem is volt ez olyan elvetemült ötlet, hiszen úgy tűnt, más anyukák is ezt a programot választották ma. Sok néni, bácsi felült a buszra, nyílt az ajtó, csavarodott a busz, sok újdonság, sok új hang. Boró külön széket kapott. Bámészkodott. Magyarázott a járókelőknek, énekelgetett, kacérkodott a szomszédos széken ülőkkel, aztán épp jól időzítettünk, mert mire a főtérhez közeledtünk, már jelezte, hogy leszállna. Haza már Apa hozott autóval, így az elalvással sem volt gondunk :)

2013. szeptember 25., szerda

Micsinál?

A miért? és mi ez? kérdésekhez (még) nem jutottunk el, viszont az elmúlt egy hét standard kérdése, ami naponta többszőr előjön, az, hogy ki mit csinál épp. Ha erre rázendít, akkor legalább 5-10 szereplőt végigkérdez, majd a tárgyak, állatok felől is érdeklődik.

A válaszadáskor nyilván elég nehéz mindig valós dolgokat mondani, hiszen honnan tudnám, a gödei Márton bácsi, meg a lovai épp mit csinálnak (ők egyébként egy visszatérő motívumként szerepelnek a kérdéssorban), vagy hogy Anna (az unokatestvére) délben 12kor épp mit csinál, azt is csak feltételezni tudom, hogy valamely pajtikája, játszótársa a nap bizonyos pontján mivel van elfoglalva. A csúcs az amikor saját magát is megkérdi: Bojóka micsinál? Persze erre is kell válaszom legyen.

Ez a játék azért is jó, mert példaként tudom felhozni egyik másik szereplőt, hogy este pl. majdnem mindenki már a vacsoránál, az ágyvetésnél, hácsikánál tart. Így Borónak is természetesebb, hogy milyen program következik, hiszen ha felsoroljuk, hogy Anna, mama, tata, a csúszda, a motor, mindenki készül lefeküdni, fogat mosni, locsizni stb, akkor Boró is a jaurtkáját (alap a vacsoránál) és Kippkoppékat emlegeti, hiszen róluk szoktunk olvasni mostanában lefekvés előtt.

2013. szeptember 21., szombat

Aranyköpések 3

Mint derült égből villámcsapás....

- Milyen kár, hogy nincsenek a barátaim (mamáéknál rendezte a kisasztalon levő holmikat, amikor bedobta ezt a kis szövegrészt a Bogyó és Babócás rajzfilmből, olyan mondat, ami az akkori cselekvéséhez nem igazán talál, de jót nevettünk az alapos, artikulált előadásmódon)
- Szerintem nincsenek is boszorkányok! (beraktam a babakocsiba, rám nézett, majd ismét Bogyó és Babócásból "idézett")
- Szerintem egyáltalán nincs is Télapó! (amint ezt a mondatot reprodukálta, már kuncogott is magán, mert tudta, hogy nagy sikere lesz)
- Jaj, valaki elvitte a sárga tálamat a mézespogácsákkal! (evés közben dobta be az újabb rajzfilmszöveget)

- párdon
- bocsánat
- Jaj, Istenem... megijedtem! (megbotlott a szőnyegben és lesuppant a folder, ami ezt a reakciót váltotta ki belőle)
- Jesszus Mája
- aztamindenit

Hízelgés
- Apa, milyen szép a ruhácskád! (többszőr hallotta ő is, hogy megdícsérik a ruhácskáját, frizuráját, így az egyik készülődésként, ő is hízelgett az apjának, majd hozzábújt, amivel végképp levette őt a lába alól)

- Anya felvette blúzocskáját! Szép blúzocskáját!
- Anya, csinos vagy! (s megöleli a lábamat)

Idegennyelv

- Mulcumé - mulțumesc (csak gyanítani tudjuk, hogy valamelyik üzletben ragadhatott rá ez a szó, mert mi biztosan nem mondtuk neki, érdekes viszont, hogy jó szövegkörnyezetben használja, mintha értené, hogy a köszönés roman változata)

Érdekes szavak, szópárosítások

- imoládé (limonádé)
- sziszegő hal (sziszegő kigyó és tátogó hal kombinációja)
- óvodámba (ez kb. így hangzik el elég gyakran: "megyem óvodámba")

Mostanában menő dalocskák

- Bóódog szülenapo, kíványu, hogy legyen még, sokilyennénapod..... (Boldog születésnapot!)
- Zimme-zumm-zimme-zummm....Puská Bábó későn futott....
- Minél inkább havazik, annál inkább havazik (Micimackó)




2013. szeptember 20., péntek

Öltözködik reggeltől estig

"Megyünk is!", "Öltözööööm!", "Találkozunk....", "Megyem dógozni" - legújabban ezek a mondatok hangzanak el naponta többszőr, de főleg a délelőtti órákban. Úgy látszik nagyon ráhangolódott Boró a készülődésre, a jövés-menésre, mert állandóan öltözködik és menne valahova. Felöltözik, majd ráül a kismotorra, integet és száguldozik fel s alá a házban.

A ruhadarabok mérete, alakja és színe teljesen mindegy neki, a lényeg, hogy rongydarab legyen, amit vagy a fején probál behúzni vagy a lábára felvenni. A haját mostanság épp csak indulás előtt merem elkészíteni, különben úgyis összeborzolná a sok tépászással. Persze a hidegre hivatkozva ő maga tesz sapkát, kalapot a fejére. Tény, hogy hosszú percekig elvan ezzel a tevékenységgel, s ha sikerül felvenni valamit, akkor siet is bemutatkozni az új göncben. Néha mérgelődik is, mert nem tudja kizipzározni a mellényét vagy a karján ragad valamely oda nem illő ruhadarab. Mindenesetre nagyon jó móka. Valószínű a korral jár, de a tükör előtt illegő-billegő és saját magát szórakoztató kis lény igazi csajnak mutatkozik. Összetéveszthetetlenül.

Anya ruhái jó kényelmesek, azokkal kezdem az öltözködést!


Ez a mellény pluszba van, hogy is piszkáljam le magamról?
Óóóóóó, na szedjétek le rólam ezt a mellényt!
Ma így megyem dóóógozni!


2013. szeptember 5., csütörtök

Második babavárás...

...valamelyest eltér az elsőtől. Bár az esetek többségében úgy érzem a helyzet magaslatán vagyok, fitten, fürgén és bevállalósan élem az életem a pocaklakóval együtt, néha azért vannak gyengébb pillanataim is. Nyilván a körülmények is eltérnek az első terhességtől, mert a napom nagyrészét nem egy irodai széken töltöm, hanem járok-kelek, gyermeket rendezek.

 A pihenés általában csak reggelente szokott hiányozni, vagyis, amikor felébredünk, hajnali :) 9-10 óra fele, Boróval a legtöbbszőr azzal a gondolattal kelek ki az ágyból, hogy sebaj, majd a délutáni babaszundiba én is bekapcsolódom. Ehhez képest ritkán veszem rá magam, hogy délután is aludjak, mert annak aztán az a következménye, hogy éjjel 2kor is még forgolódom az ágyban. Egyébként az ágyban és szinte minden vízszintes felületen ugyanolyan nehézkesen forgolódom, mint annak idején, Boróval. T szokott poénkodni, hogy úgy mozgok, mint egy lassú emelőkocsi. Ma estétől az altatást is áthelyeztem a hálószobánkba, a nagyágyba, mivel egy idő óta képtelenség volt felemelkedni a bluppról. Minden porcikám elállt.

Estére egyébként is bedurvul a kis pocaklakó. Akkor indul be igazán az élet odabent. Sokszor az az érzésem, hogy valamiért erősebbek a benti nyomások, nem emlékszem, hogy ennyire mozgalmas életet élt volna odabent Boró. Zselyke viszont bátran nyomkod, rugdos, buborékol. Az utóbbi időben többszőr megfordult már a fejemben, hogy vajon a nyomásban volt-e valami ismétlődő, ugye nem jósló fájásról van szó, de aztán megnyugtattam, magam, hogy még korai. De azért a rohamcsomagot összepakoltam :p T egyébként is azzal cukkol, hogy októberig kibujik a legkisebbik Trella-baba.

A két hónapos eltérés (ugyanis Boró decemberi, Zselyke meg valószínűleg októberi lesz) bizonyos szempontból éreztette hatását. Legalábbis, ami a meleget illeti. Valamivel nehezebben bírtam a kánikulát ekkora hassal, mint először. Állandóan hevültem, még este és éjjel is, amikor még csak nem is takaróztam, s rengeteg folyadékot igényelt a szervezetem. Igen, jól emlékszem arra az időszakra is, amikor akaratom ellenére visszavettem a tempóból. Ez a periódus most is beköszöntött. Rengeteget sétálunk, jóval többet, mint két évvel ezelőtt, de már csak lassan és lapos terepen. Valahogy, 35 hetesen eljutottam én is terhestornára, s e kettő együtt remélem segít majd valamelyest a tágulásban. Legalábbis bízom abban, ha nem is könnyebben, de gyorsabban eljutunk a szülésig. :)

Nem mondhatom, hogy félek. Első alkalommal sem féltem. Vagyis a szüléstől, vajúdástól nem. Inkább a szülést követő lassú felépüléstől tartok. Akkor és most is vártam, nagyon vártam a szülés pillanatát. Emlékszem, szinte pezsgőt bontottam, amikor elfolyt a magzatvizem. Rettentően kíváncsi voltam első gyerekemre, most meg azért furdal a kíváncsiság, hogy vajon, hasonlít-e Boróra, neki is oly sok haja lesz, s kék szeme? Elválik.

2013. augusztus 11., vasárnap

Édes a délutáni szundi

Apának szinte mindennapos vágya, hogy együtt szundizzon délután a lányával. Amióta megváltozott Boró alvási programja, vagyis korábban elkezdődik a délutáni szundija, ritkán sikerült összehangolni az "apás alvást", legfennebb hétvégén van erre lehetőség. Így történt ez ma is, amikor enyhén kitolódott a délutáni szundi ideje, mert elpancsoltuk az időt, az udvaron töltöttük a délelőttöt kedves barátaink társaságában. Borón nem is vettünk észre álmosságra utaló jeleket, mert 3 óra után is bepörögve pricolódott a medencében, s mégis, amikor lefektettem, alig pár perc után már szundított is.

Apa kapott az alkalman és odabújt Boró mellé. Két óra után még mindig a nagyágyban szundítottak együtt, így:

2013. július 31., szerda

Aranyköpések 2

Ha be nem áll a szája:

- Keresem a holvana....
- Menjünk kibe! (nem ismeri a ki illetve be fogalmát megkülönböztetni, így egybe mondja a kettőt)
- Gyeje anyuci! Csücsü ide! Játszunk vajamit!
- Gyeje segíts! (s már húzza is az ujjadat, s elvisz, oda ahol segíteni kell)

Álmából, ha felébred (altatás után, közben vagy ébredés után elhangzó érdekességek)

- Mama, énekelj! (amikor Vera-mama már azt hitte, hogy elaludt az unokája, és kiment volna az ajtón, Boró felült és az volt az óhaja, hogy énekeljenek neki)
- Sisakot, vegyük fel, sisakot! (valószínűleg álmodhatta, mert amikor megébredt ezt ismételgette)

Mondandó mindig akad, mozgással fűszerezve
Nagyoktól hallotta és büszkén ismételgeti:

- Aztamindenit, patakocska! (azt a mindenit szószerkezetet előszeretettel használja)
- Ne csináld, na, Zsemle!
- Ügyes baba! (ha sikerült kakilni a bilibe, megdícséri magát)
- Natyon jó! (öndícséret másik formája)
- Finom vót (kajálás után szoktuk neki mondogatni, hogy köszönje meg az ételt, az ő reakciója csak annyi, hogy finom volt)
- Ennyi vót! Ennyi vót! Szállsz ki! (ha hintára, kismotorra vagy úszógumiba rakjuk, rövid időn belül jelzi, hogy neki ebből elege van, szedjük ki)
- Mi töjtént? (elkeseredett állapotában szokta kérdezni, már-már a sírás környékezi)
- Anya, vajami éjdekeset...! (többszőr hallotta tőlem, hogy keresek valami érdekeset a táskámban, amivel ő játszodhat, így amikor szeretné, ha lefoglalnám, pl. bilizés közben, akkor kér valami érdekeset)

Szóvirágok

- bogóc (bohóc)
- távinyó (távirányító)
- ábelek (kábelek)



2013. július 28., vasárnap

A kihagyhatatlan élmény

Több mint tíz éve július végén kötelező programunk valamilyen módon megjelenni a tusnádfürdői táborban, de főként a Szent Anna tónál. Két éve a megszokottól eltérően, nem motorral és nemcsak kettesben utaztunk le a tett helyszínére, hanem pocaklakóval. Akkor már a sátrazást is felváltotta a normal szálláshely. Óvatosan kóstolgattam a Szent Anna vizét, de a megmártozásról akkor sem mondtam le. Ez már hagyomány.

Két éve Boróval a pocakomban

Tavaly már Borót is vittük. Ő is ücsöröghetett a parton, aztán szegénykét végigcipeltük a táborban, a koncerteken és néptáncos sátrakban. Elég meredek ötlet volt, de kivitelezhető, hiszen még abban a korban símán felkötözhettem magamra, így szimbiózisban elvoltunk ketten. Idén ezt a felállítást nem mertem bevállalni, hiszen az ölembe nem vehettem volna és az éjszakázást sem egy ekkora gyereknek találták ki. Szállásunk nem volt. Utolsó percben találtuk ki a kirándulásunk forgatókönyvét. Azaz kétlépésben utazunk Tusnádfürdőre: első nap csak Gödéig megyünk, kialusszuk magunkat és másnap Boróbaba nélkül, csak Zselykével folytatjuk utunkat a táborba. S egy éjszaka vagy féléjszaka erejéig meghúzódunk a Katiék lakásán a társaságunk többi tagjával közösen. Ez a kirándulás tulajdonképpen a tavas élmény mellett a barátokról szól, akik nélkül nem is mennénk.

Boró szívesen, gond nélkül maradt Gödén a nagyszülőkkel. A számtalan új élmény annyira lekötötte, hogy szinte egyáltalán nem hiányolt minket. Amikor indulásra készen álltunk és bepakoltunk az autóba, akkor azért megszólalt, hogy a "Manó is beül", de könnyen megtörtént a témaváltás, mert a patakászásnál izgalmasabb játék nincs is egy városi gyereknek. Reggel-délben-este a patakocska, a lovacskák és bocik, Márton bácsi és a szekere, Mazsa kutya és a locsipocsi volt a sláger. Unatkozni nem lehet ilyen körülmények között, sem a pesztráknak, sem a pesztráltnak :)

Nekünk bizony hiányzott a kiscsaj. Többszőr emlegettük. Útban Tusnád fele, Apa többszőr hátrafordult az autóban, hogy meglesse mit csinál a kiscsaj, de a széke üres volt. Az óránkra nézve tudtuk, hogy kb. mikor épp melyik programpontnál tarthat a lányunk. A koncertek előtt gyülekező tömegben láttam még olyan elvetemülteket, mint amilyenek mi vagyunk: pocakos anyukákat, kisgyerekkel, két törpével, egyik kisebb volt, mint a másik. Szóval ez nem kuriózum Tusványoson. De azért mi nyugtáztuk, hogy az éjszakába nyúló koncertezés nem lett volna Borónak való.

A Szent Anna tavat Zselykével is megkóstoltattam. Igaz, mindössze öt perc állt a rendelkezésemre, amíg zuhogni kezdett az eső, muszály volt megmártóznom. Nagyon kívántam. Kellemes volt, mint mindig, nem túl hideg, ugyanolyan gyönyörűen vad. Jól esett.

Idén Zselyke kóstolhatta meg

2013. július 12., péntek

Hosszú szünet után ismét Vármező

Talán még totyogni sem tudott Boró, amikor utoljára Vármezőn jártunk, így csak az ölünkből és a pihenőszékéből szemlélhette a nyárádmenti vidéket, s néhány képet láthatott azóta az állatokról Sanyi tata telefonján. Nyilván azt nem tudta összekapcsolni, hogy Csöpike és Tárzán kutya, a boci, a tarka és a fekete cica valójában vármezői állatok.

Az elmúlt hétvégén azonban igyekeztünk bepótolni a lemaradást és élő nagyságban bemutatni egyik-másik vármezői szereplőt. Már amennyire Zsemle engedte. Ő sem maradhatott ki ebből a családi kiruccanásból, s szokásához híven annyira kifárasztotta magát az állandó pörgéssel, hogy két napig aztán hozzá sem lehetettt szólni, csak aludt a házában. Vármezőn ő lett a főnök, minden kutyát elkergetett a környékről, s tyúkokat hajkorászott, s amikor a társaság megpihent volna a teraszon, akkor neki biztos mozoghatnéka támadt. Fel s alá, asztal alatt, székek között. Leste mikor ürül egy jó kényelmes, szivacsos hely, ahova leheppenhet. Max. egy fél perc erejéig, mert aztán újból bepörgött.

Zsemle úgy gondolta, hogy a leterített pokróc neki is jár
Boró legnagyobb élménye a patakozás volt. Elővettük nemrég kapott gumicsizmáját, s mivel az időjárás is elég változó volt a vizes füvet is azzal taposta, aztán a közeli patakban vizeződött Katával. Igazából ez annyiból állt, hogy belemártotta tenyerét, kacarászott, nyalogatta ujjait, rajongott a papírhajókért, nagyon élvezte, amint azokat elsodorja a víz, aztán faleveleket eresztettek le a patakon, s figyelemmel követte amint elkészül a Boró-sziget, amit Kata épített. Közösen főzöcskéztek, babáztak, labdáztak. Persze, annak ellenére, hogy lelkes játszótársra talált, nem felejtette el egy percig sem, hogy anyuci vagy apuci is a közelben kell, hogy legyen. Ez most egy ilyen időszak, amikor legalább a látótávolságában kell lennünk, de legalább mellette üljünk és asszisztáljuk a játékát. A névsorolvasás ezúttal sem maradt el: sorba kiáltott bennünket. Ez is a játék része volt.

Lányok főzicskélnek
Vármezőn belekóstoltunk ismét a motrozás élményébe, ami aztán itthon teljesedett ki igazán. Az ottani göröngyös ösvényen nem túl izgalmas hajtani a motrot, főleg ebben a korban, amikor jól esik, ha valaki időnként húzza vagy tólja a járgányt. A görnyedő pozició nekem most nem túl szerencsés, ezért inkább a húzás mellett döntöttem. Madzagot kötöttünk a motorra, így az itthoni járdákon már egész jól haladunk. Első nap csak a ház körül, a kisutcákban, a következő nap már a Szabadság utcáig koptattuk a cipőnk orrát. Igaz az egyébként nyolcperces út fél órányit csúszott, de Boró hősiesen bírta a gyűrődést, csupán száz méterrel a célpont előtt említette, hogy ő már leszállna. Minimális biztatással aztán folytattuk az utunkat. S amint meglátta az apját még gyorsabban szedte a lábát, büszkélkedve az új tudományával.

Kitartó motrosunk



2013. június 29., szombat

Játékok

Nem a végtelenségig, de egy időre leköti már lányunkat a homokozás, legalábbis így vettük észre a tengeren. Ebből kifolyólag elővettük a keresztelőre kapott homokozóját és megvásároltunk két zsák finom homokot. Erre az akcióra már elég régóta készülünk, de szerintem semmiről sem maradtunk még le, mert lányunk igazából csak most kezd belerázódni ebbe a tevékenységbe.


Mostanában úgy vettem észre igényli a társaságot a játék közben, s ezt a vágyat meg is fogalmazza. "gyeje, játszunk vajamit!", "csücsü, ide!" - így hív mostanában. Kreatívnak kell lenni és valami jó kis, egyszerű játszmát kitalálni a kellékeivel, amiket épp eléd pakol. Ha megtetszik neki, akkor ő is utánozza és egy ideig az általad felkínált forgatókönyv szerint tesz-vesz.

A kislányos vonások már egyre többszőr jelentkeznek. Kata-baba sétáltatása, etetése, altatása, fésülése, az evőeszközök, edények és tányérok rendezése. Néha magát, máskor babáit öltözteti, zoknit, papucsot húz a lábukra. Törlőrongyok, szalvéták, nedvestörlők továbbra is főszerepet kapnak, azokat teregeti, törölget velük vagy épp párnának, takarónak használja. De a mindenféle guruló jármű is a nagykedvencek közé tartozik. Igaz, szinte minden ilyen játékát traktornak nevezi és burrogtat miközben tologatja őket.

Kitűnő hangfelismerő lett a lányunkból. A házból hallja, és megjegyzi, épp mi haladt el az úton: egy motorbicikli elburrogott, dudált az autó, dolgozik a szomszéd (vágja a fát vagy kopácsol), különbséget tesz a néni-bácsi hangja között (szomszédok beszélgetnek), megkondul a harang, amire rögtön "bim-bammal" reagál, megszólalt valamelyik háztartási gép (mamáéknálbeindul a kazán vagy centrifugál a mosógép).

Továbbra is élnek a különböző rituálék egyik másik családnál, háznál. Boró már tudja, ha Vera mamáékhoz megy, akkor a Mazsa-kutya idomítása (eldobják a labdát, a kutya meg vissza kell hozza és letegye Boró elé) az egyik főatrakció, aztán a párnák dobálása és a játszóházas sétálások felidézése a párnákon. Emese mamáéknál szigorú napirendi pont a cicák megkukucskálása (a tömbházudvaron ill. az ablakból), előszeretettel rendezi ott Ildi babáját (kocsikáztatja, fésüli, megcumiztatja, sapkát rak a fejére) és persze a kályha sütőjének ablaka előtt kell mindig szerepelni egy sort. Imola dédihez szoktunk péntekente menni, ahol a legnagyobb elfoglaltsága kirámolni, majd visszapakolni a kávéskészletet, a szinte száz éves kiskanalakkal és végigszaglássza az illatos gyertyákat. Ezeknek a játékoknak vége hossza nincs. Imádja őket, hívja a játszópartnerét, hogy legyen nézőközönsége, aztán egyedül is jól lefoglalja magát.

2013. június 26., szerda

Újra a tenger

Második éve sikerült belekóstolni gyerekesen a tengeri élménybe. Idén már más felállításban mentünk Bulgáriába: más körülmények fogadtak ami a szállást és a szolgáltatást illeti,  Borón több szempontból érezhető volt a változás, vagyis az, hogy eltelt egy év, nagyosabb, kilépett a babakorból, illetve én sem egyedül mentem, így Zselykével a pocakomban néhány korlátot fel kellett állítanunk.

Az utazás többnyire a tavalyi forgatókönyv szerint zajlott. Egy éjszaka alatt leértünk a tengerpartra. Bóró végigaludta az utat és az itthoni programja szerint evett-ivott. A nappali szórakozási lehetőségeken kellett módosítanunk, hiszen már a csörgők, zörgők és egyéb ilyen nemű kellékek ideje lejárt, nem foglalják le, a képes könyvek sem voltak nyerők (bár egy neccnyit bepakoltam azokból is), így Kata-baba rendezése, gyerekdalok hallgatása és Bogyó-Babóca nézés kötötte le útközben. Hazafele sem volt nehezebb az utunk. Meglepően nyugodtan bírta a kisasszony a gyűrődést, amikoor zsimbesebbé vált, kérte a cumiját és babócáékat, aztán kétszer is elszundított, sőt az esti lefekvés előtt még a tejcsit is kérte.

Az étkezésre teljes felszereléssel készültünk. Fogalmam sem volt, hogy mennyire fogja majd szeretni a bolgár kosztot, a szopizás már nem aktuális nála, így minden étkezés külön szervezést igényel, de a gyakorlat azt mutatta, hogy kár volt annyit agyalni ezen a témán, mert Borónak nem volt gond az étvágyával. Nemcsak mi, felnőttek, hanem ő is szép nagy adagokat megevett, rendszeresen, napi háromszor, s néha a nassolás sem maradt el. Szóval nem fogyott le a kiscsaj. Az itthon megvásárolt üveges kaják nyolcvan százalékát pedig hazahoztuk. Egy hét alatt talán kétszer (körözöttel és vinettával) fogyasztott csak kenyérkatonákat (ami itthon elég standard-kaja), de ezt annyira nem is bántam. Annál több csirkehúst, rizset, krumplit és gyümölcsöt evett. Az itthoni szokásokhoz ragaszkodva a reggelinél összeturmixoltuk neki a gyümölcsadagját, illetve a vacsoránál dzsemmel összekavart natur jaurtot is evett.

Pufievészet az árnyékban

Cseresznye-paszírozás
Az asztalnál különböző mókás dolgokat találtunk ki, hol mi, a szülők, hol a Csatlos család. A cél az volt, hogy Boró minél tovább az etetőszékben maradjon, velünk, mert abban a percben, hogy kivettük, egy pillanatot nem maradt mellettünk és legtöbbszőr a medencék voltak a lecsábítóbbak, oda iszkolt el. Nagy matyókálásnak nem adtunk teret, de azért a fülbevalónak használt cseresznyéket időnként előszeretettel paszírozta, aztán a vendéglő teraszán fészkelt fecskemadarakat követtük hosszasan, a szomszéd asztaloknál ülő kiscsaládok gyerekeit szólongatta rendszeresen vagy az evést hamarabb befejező gyerekekkel "bujocskáztak". Időnként elbambult a vendégeken vagy mosolygott nekik és huncutul mosolygott a pincéreknek.

A legnagyobb játék mindvégig a futkorászás és tekergés volt. Ha csak tehette, kereste, hívta, hangosan kiáltott Matyi, Anna, Sára után. De ez a játék főként addig volt érdekes, amíg a szólított fél lereagálta a hívást. Ebben a korban a közös játéknak még minimális nyomát tudtuk felfedezni.
Gyere huncutkodni!

Közös erővel menni fog!
 A legtöbb ami az "együttjátszás" fogalmához sorolható az volt, amikor a napernyő rúdjára csimpaszkodtak vagy a partjelző táblát probálták közösen elmozdítani, esetleg egyikük megszerezte a húzható kutyust, vagy a babakocsit a másik meg hűségesen követte a sétáltatást, azt remélve, hogy valaha rá kerül majd a sor. Felnőtt beavatkozása nélkül azonban ritkán fordult az elő, hogy átadják a játékokat egymásnak. Inkább mindig az kellett, ami a másik kezében volt. Boró elég békésen tűrte az ilyen gyűrődéseket (egyelőre gondolom). Az élelmesebbek kivettek szinte mindent a kezéből, ő pedig legfennebb összeráncolta a homlokát, majd továbbállt. Mi, szülők sokszor felszisszentünk, ha pl. összekoccant két buksi, lepriccolták a leányzót vagy meglökték. Sírást vagy hisztit nem váltott ki egyik ilyen "merénylet" sem belőle. Inkább meglepődött vagy megszeppent.


Megkaphatom a zöld öntözőmet?

A tenger és a medencék vize nem jelentett óriási élményt lányunknak. Igazából ezektől függetlenül is jól érezte magát, vagyis inkább lefoglalta magát az újdonságokkal. A tengerbe egyedül nem merészkedett be, inkább megkért valakit mindig, hogy merítse meg öntőzőjét vízzel, s ezt többszőr megismételte, hiszen a játék része volt. A tenger vizét a nyaralás második felétől tudtuk megszerettetni vele, amikor már valamelyest melegedett is a víz és egy egyszerű játékkal fűszereztük a locsizást. Amikor a hullámok közeledtek, háromra magasba röpítettük, ő pedig jóízűen nevetett, miközben nyalogatta az arcáról a sós vizet.

Finom ez a sós víz
Móka a javából
A tengerparton az egyensúlyozás jelentette az igazi kihívást. Többszőr fenékre huppant, s ilyenkor hevesen seperte le a homokot a kezéről, aztán a felfújhatós kicsi medencébe töltött vízzel pancsolt, mutató ujjával időnként belekóstolt, aztán megtanulta egyedül megtölteni Elit, az öntözőjét, majd a kukacos papucsát locsolgatta szorgalmasan, s az általam gyűjtött kagylókat tette-vette.
A medencékben bevetettük az úszógumit, amelynek már a felvételekor jelezte, hogy ennél jobb elfoglaltságunk is lehetne. Jóformán be sem raktuk vele a vízbe már mondta: "ennyi vóóót, kiszállunk!". Mi pedig "kegyetlen" szülőkként nem adtuk fel ilyen könnyen, s még néhány percig probáltuk bolondítani, s néha sikerült is :) Persze itt is az úszogumi nyalogatása bizonyult a legizgalmasabbnak.


Boró első hajós kalandján is túlesett. Ezzel még igazán ráér várni, mert ő is, akár a két hónappal idősebb pajtása, Orsika a negyven perces tengeri taxizás alatt elég feszülten kapaszkodtak apjukba. Mi, szülők, félúton már untuk a hajókázást, csupán a három és féléves Bence élvezte ezt az élményt. Úgy gondolom, ráér ezzel még két év múlva kisérletezni.


Összességében egy kellemes hetet töltöttünk együtt a tengeren olyan helyen, ahova szívesen visszatérünk még az elkövetkező években is, valószínűleg már más felállásban, még több pörgéssel, kevesebb semmittevéssel. Minden kornak megvan a maga szépsége. Remélem a kétgyerekes léttel is "megbírkozunk" majd egy ilyen nyaralás alatt.


2013. június 14., péntek

2013. június 7., péntek

Aranyköpések 1

Ismét muszály leírnom lányunk egy-két új szavát, megjegyzését, mert ha nem, idővel biztosan el fogom őket felejteni. Ami mostanában a legjellemzőbb az az, hogy elég gyakran magától rázendít egyik-másik mondókára. Néhány sor után átkapcsol a következőre, összeköti őket, elhadarja, tapsol vagy kuncog mellé, várja a hallgatóság reakcióját, majd ismét előlről.




Sokszor meglepődök, hogy mennyi mindent megjegyez, s szinte csak rímekből és ritmusokból él ez a gyerek, egyéb összefüggő mondatokat ritkán alkot, csak ha mondókáról vagy énekről van szó. Nyilván a tőmondatok, az alapdolgok már elhangzottak.

Boró olyan, mint a szivacs. Vannak olyan mondatok, amelyeket tőlünk hallott és időnként, mint egy kis magnó újra lejátsza.
"Ó, na Tamás!"
"Várj egy kicsit!"
"Mi` csináltá`, Bojó?"
"Anyukám" (Dalszövegből ragadt rá: Ottan élt éldegélt, egy icipici lencsilány, icipici anyukával)

Összefüggések
Én: "Összeakad a bajusszunk!"
B: "Tatának a bajussza!"

Én: "Köszönöm, hogy segítettél, Boró!" (segített a ruhákl kiterítésében)
B: "Köszönöm az ebédet!" (többszőr mondtuk neki, hogy evés után, mondja, h köszöni az ebédet)

Kati: "Megszakadt!" (megszakadt a telefonvonal)
B: "Beszakad a teteje, teteje...."

Ha lépcsőkön megyünk fel/le a babakocsival, akkor mondogattuk neki, hogy kapaszkodjon. Egy ideje, ha lépcsőket lát és emeljük a kocsiját, már magától mondja: "kapaszkodj!". Sőt, ha a játék-babakocsit tologatja mamáéknál a küszöbnél mindig felemeli a kerekeit, s közben szól Sáribabának, hogy "kapaszkodj!".

Bonyolult szavak
Palacica - palacsinta
Katoka - katona
Pécáca - pénztárca
Öntsebelefé - öntsél bele még! (pohárba vizet)
Püszköte - prüszköltem

2013. június 3., hétfő

Zselyke baba

Kevesebb, mint öt hónap választ el attól, hogy családunk újabb tagját ölelhessük magunkhoz. A félúton, és most már úgy is fogalmazhatok, hogy a nehezén túl vagyunk, remélem, így a hátramaradt időt igyekszünk nyugodtan eltölteni. A szülés és vajúdás folyamata nem rémiszt meg, hiszen tudom mi vár rám, és ahogy másfél évvel ezelőtt gondoltam, most is azt vallom, hogy bár nem egy leányálom, mégis kibírható és kétségkívül megér minden verejtékezést, fogszorítást, vergődést és fájdalmat.

Bátran, teli lelkesedéssel, feltöltődve láttunk neki a "második babaprojektnek", hiszen az előző élmény, vagyis minden ami Borókával kapcsolatos ezt a pozitív hozzáállást hozta ki belőlünk. Úgy éreztük, érezzük most is, hogy áldott jó gyermekünk van, szeretjük ezt a kisbabás létet, kár lenne testvér nélkül felnőnie. Ennek most van itt az ideje. Sokat nem vaciláltunk. Azt szeretnénk, ha egyszerre élnék meg a gyerekkort, lehetőségük legyen együtt játszani, nekünk pedig türelmünk és energiánk most van ehhez.

Igaz, hogy azt álmodni sem mertem volna, hogy nem lesz zökkenőmentes az első időszak. Magabiztosságom alapját a korom és egészségi állapotom adta, amit úgy gondolok, hogy ideális. Amire azonban nem számítottam, az volt, hogy ennek a várandósságnak a körülményei kissé eltérnek az elsőtől, mert hétköznapjaim nem azzal telnek el, hogy ülök egy irodában, püfölöm a gépem, néha elutazom munkaügyben, aránylag rendszeresen étkezem, de alapjában véve nem erőltetem meg  magam, míg most a lazítás, alaposság szinte kizárt. Másfél éves gyerek mellett - még ha már tud járni is - akkor is elég ritka az, hogy ne kelljen pörögni, jobbra-balra futkorászni, cipekedni. S ez csak akkor tudatosul az emberben, ha már megtörténik a baj és a pocakban növekedő magzatot védő burok megsínyli a megerőltetést. Valójában fel sem tűnt, hogy elfáradtam volna, most sem tudnám konkrétan megnevezni azt az alkalmat, amikor "hibát" követtem el, tény, hogy több mint egy hónapos intenzív pihenést igényelt a felépülésem, vagyis a 12-13. hétig terjedő időszakot többnyire fekve töltöttem. Nem volt könnyű. Segítségem volt ugyan, nem panaszkodom. Borót emelni, fektetni, rendezni. Inkább türelemjátéknak nevezném, hiszen az ágyhozkötöttség az egyik legnagyobb büntetés, amit rám kiszabhatnak. De ezt is kibírtuk. Szerencsére ezen is túl vagyunk.

Az izgalmak sora nem ért véget. Miután felszabadultam a vetélés-veszélyes időszakból, a következő hidegzuhanyt a nőgyógyász ultrahangos vizsgálatának eredménye hozta meg, miszerint a magzat nyakiredő vastagsága a megfelelő paraméterekhez képest vastagabb. Millió kérdés, lehetőségek és ilyen-olyan forgatókönyvek felvázolása következett. Letargikus hangulatú napok sora, amelyek a korábbiakhoz képest ezerszer lassabban teltek. Közben heti, sőt napi rendszerességgel echoztattuk a kis magzatot, a magánrendelőtől a nagykórházig, a legperformansabb gépeken át, mindenhol, mindenféle szögből végignéztük, méricskéltettünk, mérlegeltünk, magyarországi ismerős szakorvosokkal konzultátunk. Egy végtelenségnek tűnő időszak, amíg a duplateszt eredményét megkaptuk. Akkor azzal bíztattak, hogy ez jó jel. Biztosat nyilván csak akkor fogunk tudni, ha megszületik a baba, de semmi genetikai betegségre utaló jelet, vagy szervi problémát nem látnak. Száz százalékos nyugodtság nem fogott el, de a legjobb gyógyír ezen sokáig nem gondolkodni, hagyni, hogy teljen az idő és a szakirodalom böngészésén kivül más elfoglaltságot találni. Bízunk benne, hogy minden rendben lesz!



Közben tudjuk már, hogy lányunk lesz. Zselyke. Aránylag könnyen dülőre jutottunk a névválasztáskor. Csenge és Zselyke közt dőlt el a verseny, de utóbbi mindkettőnknek jobban tetszik. Számomra fontos volt a magyar eredet, illetve egyben a név ritkasága is. Már nemcsak egy semleges kis lényként kezeljük a pocaklakót, hanem Zselyke-babának szólítjuk.

Kérésre Boró is megmutatja, hogy "anya pocakjában" van Zselyke, s szokta szólógatni: "kukucs!", "hahóóó!" (utóbbi a Bogyó és Babócából ragadt rá, amikor Bogyó elmegy világgá, s a keresésére indult Babóca, így kiált utána az erdőben). Boró egyelőre ennyit "ért", ez is túlzás, hogy ért, a történetből. Egyelőre nagyon elvont számára a kistestvér jövetele, de gondolom, ha majd megsimogathatja vagy közösen ölben tarthatjuk, akkor az adott konkrét helyzet más reakciókat is kivált majd belőle. Tartok valamelyest a testvérféltékenységtől, s tudom, hogy ezt a félelmemet mielőbb le kéne küzdenem, mert ha ezt érzi rajtam, akkor beigazolódhat a jóslatom. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy a kis korkülönbség miatt és épp ebből kiindulva, annyira nem fogja fel az új családtag jövetelének esetleges következményeit, lehet nem lesznek nagy csetepaték. Hiszek abban, hogy ha mi szülők ezt nem fogjuk fel görcsösen, nem huzogatjuk a vonalakat és nem igyekszünk minden lépésünkkkel egyik másik gyermekünk kedvében járni, hanem minél természetesebben viselkedünk, akkor nem lesznek gondok. Na, de elválik. :p

2013. május 15., szerda

Fű, fa, virág, Boróka...

Nincs nagyobb élmény egy városi gyereknek, mint vidéken eltölteni néhány napot. Ott, ahonnan hiányzik a beton, a tömbházak, az autók ezrei és nem gyér növényzet fogad, a megszokott városi állatokkal: kutyán és macskán kivül más érdekességek is felbukkannak, amiket eddig csak képes könyvekben láttunk, legfennebb az állatkertben.

Talán most, csaknem másfélévesen kezdi igazán felfedezni és élvezni is azt a környzetetet, ami Gödemesterházán fogad. Érthető, hiszen eddig többnyire ölben, járókában vagy plédben, babakocsiból szemlélte azt a világot, kevés lehetőség volt megtapasztalni a szúrós füvet, a pancsolást, a patakot és a hidat, a gyorsan elinaló gyíkokat, a juhnyájat (amelyet ő csacsiknak nevezett), a legelésből hazatérő bocikat, a szekeret húzó lovakat.

Kalaposan Katival
 
Pitypangot szedtem
 
Mielőtt "kiengedtük a szabadba" befújtuk a bőrét kullancs elleni szerrel, a magunkét is persze, de nem szerettük volna, ha rovarokkal térünk haza. Aztán nagy programszervezést enm igényelt az ottlétünk, ugyanis, minden kuriózumnak számított. Irtó izgalmas volt naponta többszőr végigsétálni a telken, elballagni a kis hídra, ahonnan tobozokat és köveket dobálhattunk a patakba. Léptei óvatosak voltak, mivel göröngyös (füves, köves, homokos) talajon nem könnyű lépkedni, s közben időnként Zsemle is elsuhant mellette, így mindig nyújtotta a kezét a séta-társának. Mivel fújdogált a szél csak egyszer sikerült a felfújhatós medencét rendeltetése szerint használni, utána már csak a pancsolás része maradt. Végül a mosdótál vált be igazán: hosszú percekig tette-vette edénykéit, öntögette a vizet, hol a tálba, hol magára így a ruhacsere elkerülhetetlen volt, de ruhát vittünk eleget magunkkal.

Zsemle nevelés művészi szinten működött. Már nemcsak a gazdája utasítgatta ide-oda, hanem Boró papagáj módra ismételgette az Apja mondókáját: "Zsemeüsz!" (így egybeolvasztva), "Lábho!" (lábhoz), "Hedre!" (helyedre!). Többnyire ő provokálta a kutyát, de Zsemle ezúttal sem vette igazán számba, időnként egy nyalintással jelezte szeretetét. Szerencsére sírás nem lett belőle. Azóta is nagy haverok.

Egy nem túl megterhelő hegymászást is beiktattunk a programba. Na jó, nevezzük, inkább dombnak, azt amire felmásztunk, gyerekestől, kutyástól. Én is lasabban szedtem a lábam, Apa is a hátán cipelte a Törpét, közben a kutyát terelgette. Azt reméltük, hogy a séta alatt elálmosodik, s talán mint a régi szép időkben a hordozóban elszunyókál, de a tervünk nem jött össze, így aztán a szobában probálkoztunk az altatással. Ez csak második nekifutásból sikerült, mire már bukott orra a fáradtságtól. Rájöttem, hogy majd nyáron, a tengeren sem lesz könnyebb dolgunk, ami az altatást illeti. Egyedül a babakocsiban bízok, remélem az lesz az "életmentő", mert abban azzal általában egy ingerszegény környezetben, monoton séta nyomán összejön az elalvás, a múlt évi összebújós menet a sátorban nem fog működni, ez biztos.

2013. május 9., csütörtök

Egy szinttel fennebb

Újabb nagy lépést tettünk előre! Vagy fennebb. Nézőpont kérdése. Elkészült a saját hálószobánk, a Boróé, illetve a fenti fürdőnk, így fel- és beköltözhettünk. Mindenki a saját szobájába: Boró megkapta az igazi gyerekszobát, vagyis nem csak egy bogarakkal díszített színes szobarész, hanem egy teljes szoba az övé, illetve mi is 2 év után ismét ágyban alszunk, nem matracon. S a hab a tortán: megértük, hogy végre nagy kádban füröszthetjük Borót és mi is degedhetünk akár félórát is a forró vízben.

Már régóta tervezzük, hogy külön költözik a család, nyilván nem a többség által ismert értelemben, valamelyik családtag elköltözik itthonról, hanem ki-ki a saját szobájába, s persze elsősorban az éjszakát és öltözködést illetően lesz/van gyökeres változás, hiszen napközben az élet továbbra is a nappaliban és a konyhában zajlik. Apránként sikerült lakhatóvá tenni a felső szintet, persze, távolról sincs minden a helyén, bútorok és egyéb tárolók, kiegészítők szempontjából is elég hadilábon állunk még, de használható már a fürdő, a kicsi szobának is inkább gyerekszoba-hangulata van, mintsem raktár és a mi hálószobánk is a célnak megfelel. Az eddigi rezidenciánk pedig átalakult amolyan raktár-gardrob-mindenes helyiséggé. Végleges szekrények hiányában ez a szoba alkalmas a szezonális ruhák raktározására, s az olyan cuccokat tároljuk itt, amelyeket még sajnáltunk kidobni, de azért a polcokon sem virítanak: alkalmi ruhák, félig tönkrement válltáskák halmaza, évente 2x használt lábbelik, ajándéktasakok rengetege, vasalni valók és apró kacatok, amikre maaaaajd egyszer biztos szükség lesz...

Juhééééé, végre elkészül az én szobám is!

Helyváltoztatásos támadás módszerével kicseréltük a fenti lomot a lentivel. Felvittük az eddigi hálószobánk (az én régi szobám) natur színű bútordarabjait, amelyekbe Boró cuccait rendeztük be. Ideiglenesen minden ruhadarab és kellék megkapta a helyét. Még egy akasztósra lesz szükség, kislányruhák, ingecskék, kabátok, ugye, amit remélhetőleg Apa egy improvizált rúddal megold. Egy sötétítő is elférne még a kicsiszoba ablakain, de ettől eltekintve funkcionális a hely. Boró abszolút nem idegenkedett az új szobától. Igaz, korábban még fel-felmentünk oda játszani, hiszen a játékrengeteg egy részét ott tároltuk. Nem is gondoltam volna, hogy a falra ragasztott vízszintes dísztapéta-csíknak ekkora keletje lesz. Eddig nem figyelt fel rá, de amióta a pelenkázót is használjuk ott, szemmagasságban van a tapétacsík, így hűségesen mutogatja a rajta látható macikat, ludakat, autót és házikót.

Az alvókája határozottan javult, amióta külön szobában "lakik". Az első éjszakánkon mi ugyan elég éberen aludtunk, mert folyton a babatelefont lestük, ő viszont csak fél 9kor kelt először, akkor szólított és akkor hozta át az Apja a nagyágyba. Azt hittük, hogy ez valami csoda. De a gyakorlat azt mutatja, hogy nyugodtabban és tovább alszik így, mint amikor egy szobában szuszogtunk, mind a hárman. Nem ébred meg a paplansistergésre, köhintésre, horkolásra, suttogásra stb. Ennek különösen örülünk, mert az utóbbi hónapokban svájci óra pontossággal ébredt meg hajnalban, szólított, vizet ivott és csak köztünk aludt vissza. Senkinek nem volt ez kényelmes, így vártuk a pillanatot, mikor fog erről leszokni. És megoldódni látszik a történet. Azért is szerencsés, hogy zökkenőmentes volt az átszoktatás, mert nem szeretnénk, ha a kistesó jövetelével egybeesne az "áttelepítés" és még inkább kirekesztve érezné magát.

Esti mese és összebújás anyával
A reggeli tejcsit a nagyágyban issza meg, utána még kilenc, fél tízig húzzuk együtt a csendest, aztán a szokásos reggeli rituáléval folytatódik az élet. A bilizés jó mókává alakult az új helyen. Épp a szekrény tükre mellett csücsül, s kéri a "játé, játé" (játékot), hogy ne unatkozzon bilizés közben, de persze a szereplésen van a hangsúly, mert irtóan élvezi, ha a tükörben bohóckodhat. Mondókázik, grimaszkodik, majd nagyokat nevet magán.

A fürdőszobai bénázás végetért, ami a fürösztést illeti. A kiskádban öt percnél tovább nagyon nem tudtuk hagyni már az utóbbi időben a vízben a súlya és a ficánkolása miatt. Kinőtte már a babakádat. Most viszont a nagykádban kedvére pancsolhat, hosszabb ideig, bátrabban, s nem kell folyton őrizni. A fürdőszoba "előkészítését" is leegyszerűsítettük, azaz már nem vártuk, hogy a termosztát állítsa be a hőmérsékletet és melegítse fel a helyiséget, hanem egy villanyrezsóval pikk-pakk elintéztük.

Eli, a kedvenc elefántom locsolja a bábóm! :)
A felköltözés újabb stratégiai fogások kitervelését és alkalmazását vonta maga után. Meg kell még szokni, minek hol a helye, lehetőleg naponta csak huszonötszőr kelljen megmászni a lépcsőket, nem ötvenszer, a babakerítést szabályszerűen mindig be kell csukni és figyelni, nehogy a gyerek nélkülünk megmássza a lépcsőt. A felső szint legalább egy fokkal melegebb az alsónál, így az éjszakai altatáskor a ruházkodást a minimálisra kellett lecsökkenteni, most nyáron.