A legapróbb családtagunk, Zselyke születése

Megszületett. Már egy hét és négy nap eltelt azóta, hogy napvilágra jött a legfiatalabb Trella-baba. Vártuk, nagyon vártuk Zselykét, ugyanannyira kíváncsian, mint két évvel ezelőtt Borót. Most főként az foglalkoztatott, hogy mennyire hasonlít majd a nővérére, milyen lesz a természete, mekkora lesz, hogyan fog lezajlani majd ez a második szülés.

Reménykedtem abban, hogy ez a vajúdás-szülés gyorsabb és könnyebb lesz, hiszen mindenki ezzel bíztatott. Nem mondom, hogy sokkal rövidebbre sikerült, de tény, hogy oxitocén nélkül sokkal elviselhetőbbek voltak az összehúzódások és maga a szülés lefolyása is hamarabb történt. Visszaemlékezve az eseményekre, aránylag nyugodtan és emberi módon tűrtem a fájdalmakat az utolsó percig. Sétálgatni most sem volt kedvem, s erőm, így a már jól bevállt vízszintes pozícióban vártam a nagy pillanatot. Egy ideig szükségét éreztem annak, hogy mellettem legyen valaki, aztán amikor már több óra után is csak tíz percenként történtek az összehúzódások, jobbnak láttam, hogy szundítsak egy cseppet és hazaküldtem a "dúlámat". Körülöttem már mindenki szült, elcsendesült a hely. Az asszisztensnők zöme egy roma lányra koncentrált főleg, aki folyton "meg akart szökni", én pedig csak annyit mondhattam, ha kérdeztek: "a helyzet változatlan". A boldog apukák, nagyszülők is meglátogatták közben a frissen szült anyákat. Néhány kényszeredett mosolyt nekik is vetettem, s közben időnként lehunytam a szemem, magamba fordultam, s szuszogtam nagyokat. Telefonálgatni már nem volt kedvem, 2 sms-t küldtem el: egyet Tamásnak, hogy 4-5 perc, a másikat Ancsurnak, hogy jöhet, mert már bepörögtek az események. Mire megérkeztek én már csoszogtam a szülőágy fele. A nőgyógyászomat behívták, ő akart megvizsgálni, szülésről még nem esett szó. Burkot repesztett, aztán vártuk, hogy a baba feje a megfelelő pozícióba álljon be. Felmerült annak a lehetősége, hogy leszállok és még sétálgatok egy cseppet, de mondtam is, hogy ez nem fog összejönni. Érkezett a lökés, bár mondták, h ne tegyem, muszály volt. Végülis ez segített behelyezni a picit a megfelelő "útvonalra". Kétszer kellett már csak nyomni, s már ki is bújt Zselyke-baba. Egy másodperc töredékéig nem hittem, hogy megszületett, mert nem éreztem minden kis apró végtagját, úgy mint anno Borót, de aztán a sírás hallatán nyilvánvalóvá vált, hogy megvan. Hirtelen elnézést kértem a körülöttem levőktől, amiért egy picit hangosabb voltam, legalábbis így éreztem én. :)

Megfoghattam. Kétszer is rám rakták. Ennél nagyobb örömöt akkor éreztem még, amikor Boró született. Megkönnyebbülés, óriási adrenalin és fürkésző tekintet. Olyan mint Boró, még az orrocskája is - ez volt az első benyomásom. Aztán még napokig Zselyke helyett Borónak szólítottam a pici lányom. Szégyelltem is egy kicsit magam.

A kórházas napjaimat ezúttal sem traumaként éltem meg. Igaz, tudtam már mire számítsak (na jó, kivéve a fűtés hiányát). Sokat nyomott a latban az, hogy két év leforgása alatt több olyan anyukát ismertem meg, akik orvosok vagy egészségügyben dolgozók, s nekik köszönhetően nem éreztem magam egy percig sem egyedül. Többen meglátogattak (úgy tűnt, hogy már nincsenek olyan szigorú szabályok bent, mert szerencsére már az első szopizás alatt is bent lehetett Tamás), érdeklődtek egészségi állapotom felől, segítettek.

Szülés utáni első napom elég nehéz volt. Lábaim szakadtak le, úgy éreztem, mintha egy nagyon erős izomláz gyötörne, alíg 5-1o cm-re tudtam csak megemelni a lábam (nagy valószínűséggel a görcsös lábtartás miatt), de aztán a fájdalomcsillapítók meghozták hatásukat, így a robotszerű mozgásom javult és mire hazaértem sokkal virgoncabb lettem, mint az első szülés után.