Ha végre itt az ősz...

Ki mondta, hogy csak a nyári nagy melegben érezheti jól magát a kiscsalád a szabadban? Nem véletlenül az ősz a kedvenc évszakom, pontosabban, az ilyen őszi napok, mint amelyeknek mostanában örülhetünk. Picit hosszabb előkészületet igényel az elindulásunk, mert ugye több réteg ruha kerül a gyerekre, de annál jobban nem esik semmi, mint napsütésben, enyhén hüvöskés időben rugdosni a faleveleket, tolni a babakocsit, megkeresni a nyugodt parkokat, hosszasan bámulni Boróval a galambokat...

A napokban felfedeztem, hogy nem érdemes a Vársétányig elkocsikázni, van egy közelebbi fás park a központban, amely még csendesebb, mint az előbbi. A régi szülészet melletti parkocskát átalakították játszótérré úgy, hogy közben megőrizték a sok zöldet. Kevés autó jár arra, így sikerült a Boró alvóprogramját is kitolni, D-vitamin-kúrán volt (napsugár-vadászaton) és aránylag friss levegőt szívhatott.

Miután több hétvégén keresztül "kigödéztük" magunkat, a változatosság kedvéért legutóbb Borzonton töltöttünk két napot. A hét elején még bizonytalanul készültem a táborba, gondolván, ha mégis rossz időnk lesz, megfázik a Kicsi és unalmas lesz végig bent ülni, de szerencsére kitartott az indián nyár. Drága semmittevéssel telt el a hétvége, ugyanakkor épp ezzel a lazító programmal, az éjszakai csillagos éggel, a verőfényes napsütéssel, a tábortűzzel, az énekléssel, gyergyói levegővel, közös hintázással és traccspartikkal feltöltődve jöttünk haza. Nagyon szeretem ezeket a napokat, ezerszer jobban, mint az itthon töltött sablonos, zimankós napokat, kimozdulni a rutinos életvitelből. Ez kell a családunk boldogságához.

D-vitamin kúrán
 

T, mint t....

Tátáááá - ezzel kezdődött a dumaparti. Hetekig, s mondhatom, hogy már több mint egy hónapja ez  volt a sláger. Egy rövid ideig a táj-táj is működött, aztán szüneteltettük az integetést, de néhány napja újrakezdtük ezt is. Persze stílusosan nyomja most: mutató ujjával integet, magyaráz. Közben megmutatja hol van a lámpa, s minden ami magasban van, néha Zsemlét is megkeressük. Mosolygósan mutogat, ha ismerős arcokat lát, olyan IT-módra. Boldog, ha az általa kiszemelt személy odanyújtja ujját az övéhez.

Úgy vettük észre, hogy a T betűs szavak a kedvencei, azok mennek a legkönnyebben. Hiába probálkozunk a Mámá-val vagy Baba-val, figyel, ránk mosolyog, majd alaposan rávágja: Tátááá. A második értelmes T betűsünk a Tessék. Azt játszodtuk, hogy odaadtam neki egy játékot, majd visszakértem és közben a tessék-köszönöm-et ismételgettem, míg egyszer sejpítősen, szégyenlősen, halkan elkezdte ő is: Tessszé. Ezt mondogatja már egy pár napja, ha adunk neki valamit és mondjuk is, hogy tessék, ő is válaszol.

Ma este újabb produkcióval lepett meg. Állingált a kiságyban, s minket nézett, mi pedig hecceltük: szólítgattuk, kacagtattuk, s mondtuk, hogy mozogjon a rácsok mögött, táncoljon. Csak ennyi kellett neki. A Tánci hallatán, rázendített, és egész este ennek a szónak örült: Táánszi-táánszi, ismételgette, szűntelen.

Állathangok közül az oroszlán a király! Ezt kevésbé tudatosan (néha kérésre is összejön) produkálja. Már-már túlzásba is viszi, s félek bereked egyszer, mert ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, akkor a Kis akaratos, előkapja a oroszlánmérgét és morrog. Annyira élvezi ezt a hangot, hogy időnként jókedvében is morrog, ha társaságban, játszóházban, üzletben vagy utcán tartozkodunk. Csitítani is kell időnként, habár más anyukák megnyugtattak, hogy nem egyedi jelenségről van szó, mert ilyen állati módon nyilvánul meg néha más baba is.

Gyerekdal-függőség

Hallottam és olvastam cicifüggő, cumifüggő babákról, olyanokról, akik szopják az ujjukat, láttam olyan kisgyereket akinek cigánykerekezni kellett, csak hogy faljon valamit, no a mi Borókánk kizárólag csak úgy eszi meg az ebédet (értsd: főtt kaja hússal, tojással vagy májjal), ha közben bámulhatja a gyerekdalokat. Erre sem számítottam és bizony, amikor még nagyon pici volt a lányunk, nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy a tévétől, számítógéptől, telefontól meg mindenféle ilyen ledes, erős fényű képernyőtől távol tartsam. Ez az erős elhatározás addig tartott, amíg az egészséges (?) táplálkozást előnybe helyezve maradt az egészségtelen (?) youtube videocska nézése.

Épp huszonvalahány percet tartanak az egybefűzött gyerekdalok. Ennyi idő alatt, most már sikerül megetetni délután a leányzót. Sikersztori az eddigi teljesítményhez képest. Ha épp csörögni kezd a telefon, vagy lemerül az akuja egy pár percig működik a házimód is, azaz én folytatom az éneklést, de hát, ez a bohóckodás sokáig nem használ, csak az animációval ellátott gyerekdal-csokor köti le. Annyira képes a hangra és képsorra figyelni, hogy meg is feledkezik arról, hogy az általa nem kedvelt májas kaját adom neki vagy épp zöldségpürét eszik. Robotszerűen nyitja a száját vagy lököm be a kanalat. De ha nem lenne ez a figyelemelterelő hadművelet, akkor katonásan forgatja a fejét jobbra balra, összeszorítja az ajkait, fordul ki az etetőszékből és már prünnyög, hisztizik, hogy milyen gusztustalansággal álltam elő.

Szóval "megtörtem", mert meg kellett, s bár tudom, hogy nem túl egészséges ez így, mert egyrészt biztosan jobban emésztene, ha az evésre összpontosítana, de ez van. A negyven perces vagy akár egy órás etetéshez már nincs türelmem, s közben ő hisztis lesz én meg ideges. Valamelyest megnyugtat az a tény, hogy legalább naponta csak egyszer kell bevetni ezt a szerencsétlen módszert, mert sem a reggelihez sem a vacsorához nincs szükség ilyesmire. Csak elnövi ezt is. S végülis nem a Terminatort nézi/hallgatja, hanem azokat a kedves kis dalokat, amelyeket én is szoktam neki énekelni, meg az animáció is egyszerű.

Két hónappal ezelőtt így barátkozott a jaurttal. Azóta már kettőt is bevág egymás után (természetesen a gyümölcsösből.)

Az örökutazó

A bulgáriai út talán csak bemelegítőnek számított az őszi kocsikázáshoz, mert akkor legalább egy hétig egy településen pihentünk, szeptember végére viszont besűrűsödtek a programok. Szeptember utolsó hétvégéjét Magyarországon töltöttük. Az ürügyet egy családi esküvő jelentette, de ha már olyan messze elutaztunk a gyerekkel, akkor családlátogatást, tóparti sétát és pesti tekergést is beiktattunk a programba. Szegény Boró négy nap leforgása alatt négy különböző városban járt, új lakásokban, számtalan új arccal találkozott, nem csoda, ha kifáradt a Drága.

Székesfehérvárral indítottunk, ahol Apa első unokatestvérének esküvőjén vettünk részt. Az utat jól bírta a kiscsaj, annak ellenére, hogy hajnali 4kor indultunk itthonról, amikor átraktuk a kiságybból a kagylójába, majd az autóba, de szerencsére visszaaludt reggelig. Panziós szállásunk meglepően barátságos és tágas volt (a bulgáriaitól nagyon messze állt, pedig az szálloda volt). Itt is adtak kiságyat Borónak, a szobánkban mikrót is kaptunk, így a tejmelegítés is megoldódott, a reggelis svédasztalon pedig gyümölcsös jaurtot is találtunk, így bőséges kajálással kezdte a napot a kiscsaj. Éjszakai eksüvő lévén, mi csak az igazi buli elejét kaptuk el, ugyanis este tízig a lagzis forgatókönyvben csak a zabálás szerepelt.

Én ütöm a taktust
 

Vasárnap délelőtt nem siettük el az időt, nyugodtan reggeliztünk a panzióban, aztán kávéztunk az ifjú párral, majd meglátogattuk Székesfehérváron Apa régi munkatársát. Dél körül a Velencei tó irányába vettük az utunkat, mert amint megtudtuk egy kőhajításnyira van a tó a várostól. Szerencsére felkészültünk a szélfúvásra, mert igazi őszi hangulat fogadott a tóparton. Amolyan balaton-hangulatunk volt, kies táj, nád, rucák, csónakok, halászok és egy nagyobbacska pocsolya, na jó, senkit nem akarunk megsérteni, de annyira nem hatódtunk meg tőle. De legalább nyugodt környezet fogadott, így békésen tudtunk sétálni. Az útvonalat Boró kinézte nekünk:

Hmm, ha észak fele megyünk, Tatabányára érünk

Boró délutáni szundijára az autóban került sor, útban Tatabánya fele nem kellett ugyanis ringatni. Ott násznagyainkat látogattuk meg. Újabb helyszín, rég nem látott arcok. Kis időbe telt, amíg Boró megbarátkozott az régi-új arcokkal, de aztán megjött a kedve, s körbemászta nappalit, vacsoráztunk, majd ágyba dőltünk, mert másnap indult a nagyvárosi projekt :)

Apukám családjával

Budapesten legalább két napot szerettünk volna tölteni és nem az volt a cél, hogy megváltsuk ott a világot, hiszen a mi Apróságunk amúgyis a sok újdonságra rácsodálkozik. Barátainktól tanult szlogen szerint vágtunk neki a nagyvilágnak: élményekre költünk nem tárgyakra. S ez be is vált. Az eddigi budapesti kiruccanásainktól eltérően nem a plázázás, nagy bevásárlás, éjszakázás volt a lényeg, hanem a maximális lazításra összpontosítottunk. Laza dunaparti séta, ücsörögtünk a padokon, bekaptunk egy gyors szendvicset, babakocsiztunk és bámészkodtunk a Margit szigeten, csak a városi közszállítást használtuk, s élveztük a hármas létet.

Családi idill a Dunaparton

Ez a sárga óriáspad irtó kényelmes, maradjunk még!

Bebizonyítottuk, hogy hordozó nélkül is könnyen bejárható a környék. Bár vittünk magunkkal babahordozót, a babakocsival nagyon jól boldogultunk, mozgólépcsőkön le s fel, buszon, villamoson, metron bárhova eljutottunk, igaz, ez négykezes "munka", ahhoz hogy kevésbé izgalmas és veszélyes legyen. Borónak sem kellett görnyednie, rám melegednie, többet látott és jól pihent. (Egyszer kötöttem magamra a kiscsajt, az ikeás túránk alatt, de miután annyit ficánkolt rajtam és legszívesebben kitekeredett volna, csakhogy lekapjon valamit a polcról, visszaraktam a kocsiba, s a kijáratig egy krumplitörőt majszolt). A másik nagy előnye a babakocsinknak az volt, hogy egész nap kint lehettünk a főváros utcáin, miközben Boró a megszokott időpontokban szunyálhatott békésen, kényelmesen, a közlekedési eszközökön ringatásra nem volt szükség, s ha épp ébren volt, akkor szórakoztatta a nagyvárosi létbe belefásult utasokat. Szerettem így Pesten lenni, hármasban, nyugodtan. Bármikor megismétleném.

Erről a hídról meséltetek?

 

Hova tűntek a galambok, Anya?

Vicces szökőkut, én irányítottam a mozgását :)

Felpörögtek a dolgok

Hódítsuk meg a konyhát is

Azt gondoltam, ha nekilendül a négykézlábazásnak, akkor egy ideig elleszünk ezzel a szenzációval, de Boró másképp döntött. Más szögből is szemlélni szeretné a világot, így aztán fel-felhúzza magát és két lábon áll. Amikor először láttam ezt a produkciót, azt gondoltam, hogy csak a véletlen műve. Egy héttel ezelőtt a kiságyban emelkedett fel, öreganyósan, görnyedve, fenekét hátratolva, lábujjhegyen, kihajolva a kiságyban, de megcsinálta.

Lent van, fent néztem és nem volt ...

Azóta ahol csak éri, kapaszkodik fel. Persze vannak még akadályozó tényezők, mint pl. a csúszós parkett, amely elbizonytalanítja, így szőnyegen vagy ágyon jobban sikerül vagy időnként belebogzódik a cipellőjébe, így azt csak akkor hagyom rajta, ha épp babakocsizunk.

Ebből a szögből jobb a kilátás

Szóval a kiságy után magyarországi vendégeskedésünk alkalmával állt fel a kanapén, majd itthon amint ültem mellette, a lábamba, majd a ruhámba kapaszkodva vette fel ezt az új pozíciót, ma este pedig a pelenkázón csimpaszkodott fel az apjára. Ennek már a fele sem tréfa.