Először négyesben

Sikerült! Összehoztuk! Boró, Zsemle és mi ketten egy autóban, egy nap, néhány órára a Maros parton. Ez volt a vasárnap nagy szenzációja. Tudom, komoly dologra szántuk el magunkat, de nem volt olyan vészes, mint amire számítottunk, uraltuk a helyzetet, épen és egészségesen (na jó, Zsemle kicsit sárosan) hazatértünk.

Ahogy az lenni szokott, programjaink fél óránként, de van amikor 1o percenként változnak. No, hát így indult a vasárnap is. Reggel még nem lehetett tudni, hogy Apa hányig barkácsol, illetve, hogy mi, a lányok, hánykor kelünk ki az ágyból, hánykor és milyen felállásban reggelizünk. Végül a kinti időjárás eldöntötte helyettünk a programot: séta. Már csak csapatot kellett verbuválni ehhez a programhoz. Apa ötletére ne csak hárman menjünk, hanem vigyük a legénykét is, Zsemle kutyát. Bizonyos kikötésekkel (én lököm a kocsit, Tamás fogja a kutyát, Zsemle nem jön közel a kocsihoz, nem ugrik rá és nem ül a kicsi közelében stb.) belementem én is a javaslatba.

Aztán városiakhoz híven autóval mentünk sétálni. Furán hangzik, de ahhoz, hogy mindenkit kielégítsünk olyan terepet kellett válasszunk, ahol Zsemle is rohangálhat, nem poroszkálnak körülöttünk az autók, aránylag nyugalom uralkodik (erre már mi vágytunk) és még egy-két napsugarat is elkapunk, ezért autóba ültünk. Legyen akkor a Maros part, Sörpatika.

A készülődés rövid negyven perc, szűk egy órába telt. Nyílván, ez nem meglepő, hiszen komoly stratégiát kellett kidolgozni, hogy ki hova és mikor ül be a kocsiba. Zsemle volt az első utas, ő rövid pórázon, hátul, a csomagtartó részen kapott állójegyet. A rövid póráz, amolyan házi megoldás, nálunk ez úgy működik, hogy becsípjük a pórázt az ajtóhoz, ami kintről, más gépkocsivezetők számára furán néz ki, ha az autó után egy lobogó bördarabkát látnak, de mi tudjuk, hogy nem az esztétikumon van a lényeg. A hátsó ülésen senki nem ült, azt teljes mértékben a babakocsi foglalta el. Mi hárman pedig begyömöszölődtünk előre. Majdnem a fogaim között is csomag volt, mert, ugye a rohamcsomag, meg a babakocsi tunning eszközök, illetve a dagadtra tömött táskámat is beraktuk. Ezek után úgy gondolom, hogy egy kisbusz lenne elég számunkra, ugyanis, egy egyszerű sétára készültünk, hol van még a nyarlalás vagy több napos kirándulás.. Szóval, amikor mindezt és mindenkit kipakoltunk az autóból a Május 1 strand környékén, úgy néztem, hogy egy utánfutóba még Zitáék, a szomszédból is befértek volna simán.

Elindultunk. Zsemle aránylag viselkedett, úgy tűnik mégiscsak van látszata a kutyaiskolának. Fel-le rohangált örömében és az esetek többségében szót fogadott a gazdájának. Borót elég sokat takargattam, mert mire kiértünk a Maros partra a nap már csak halványan sütött, helyette viszont egy fújdogált a szél, így a töltésen csak 5 percet maradtunk, inkább hátrasétáltunk a kompig, ott viszont már nagyon gödrös út fogadott, így visszafordultunk. A becuccolás már könnyebben ment, hiszen praxisunk volt. Végkövetkeztetés: kipróbáljuk még!

Hétvége, te, drága

De jó lenne, ha minden nap szombat lenne...hmmm. Mindig is imádtam a szombatokat, de most, gyerekestől hatványozottan így gondolom. Azt hiszem annál kellemesebb nincs is, mint kora reggel :))) 11 órakor megébredni a nagyágyban úgy, hogy egyik oldalamon a párom szuszog a fülembe, a másik oldalamon pedig gyerekem nyújtózkodik. Közben az ablakon beszűrödik már a déli nap, a bejárati ajtóban szobrozik egy nagy fülü kutya... Hát, ilyen volt a ma reggelünk. S ezt megismételném még holnap, holnapután és azután is.

Boróka nagyon jó kedvű volt ma reggel: nem siette el a felkelést (vajon  kire hasonlít?), s amint kinyíltak a csipái, már mosolygott is a szüleire. Aztán következett a nyújtózkodással egybekötött grimaszsor, mondikálás és huncut mosoly apának, aki reggeli torna gyanánt hasra rakta a kicsit, erősödni.

Mi van ott a párnán, Apu?

A délelőtti szopizásba belealudt, így mi is tudtunk reggelizni, még hozzá melegszendvicset, tehát megadtuk a módját. Útra kerekedtünk, mint szokás szerint, de Borókát ezúttal sem kellett ringatni, mert már az autóban lehúnyta a szemét, különösebben nem érdekelte, hogy szülei hova cipelik megint magukkal. Üzletelni mentünk, a szokásos csempe-parkett-festék-fürdőszoba körutunkat jártuk, aztán ebéd előtt meghívtuk a nagyszülőket egy kávéra abba a bisztróba, ahol lányunk már törzsvendégnek számít, hiszen már nem egyszer járt ott. Ezúttal az emeleten foglaltunk helyet, a nem dohányzó részlegen. Borzasztó meleg fogadott, tehát Boró vígan nézelődhetett sál-sapka-nagykabát nélkül anya és mama ölében.

Hétvége lévén, nem kellett az ebédről sem gondoskodni, mert a nagyszülők vendégei vagyunk ilyenkor, így ma Törszökéknél, holnap Trelláéknál fogunk enni. Ebédkor Boró barátkozhatott ismét Annával, persze, csak úgy egyméternyi távolságról. Aztán vendégeket fogadtunk itthon és a többféle programlehetőség ellenére mi az itthoni, nyugisat választottuk. Szundi. Ismét hárman a nagyágyban. Boró szopizás után elszundított, én már fel sem vettem böfizni, hanem hagytam tovább szunyókálni, Apa is mellénk bújt és hárman húztuk a lóbőrt, amíg bírtuk. Azaz, amíg meg nem éheztünk. Gyors vacsi, amíg Boró alszik, aztán fürdetés, traccsolás a pelenkázón és nem végződhet jobban a nap csak akkor, ha ezek után Boró úgy elalszik, mint a tej. Tökéletes nap, tökéletes hétvége. Még! Még!

A sűrűjében szereti(-jük)

Amióta napról napra figyelmesebb a kiscsaj, nem tudjuk sokáig magára hagyni. Persze, eddig sem hagytuk itthon egyedül, de még csak a kiságyban sem úgy, hogy mi valahol kint az udvaron egerésszünk, viszont most már úgy tűnik azt igényli, ha mindenképp valahol a látószögében legyünk. Így a fekvő pozíció napközben nem túl nyerő már. Legfennebb akkor elfogadható számára, ha a feje fölött vagy bár mellette vannak valami színes dolgok, amik egy ideig lefoglalják a figyelmét. Egyébként, azt vettem észre, hogy sokszor a nyekergéseinek sem más az oka, mint az "unatkozás", olyan értelemben, hogy nincs mozgás körülötte. Kell halljon minket vagy bár valakit a közelben, kell lássa a mozgást, színeket, fényeket és ha lehet tegyünk a helyváltoztatás érdekében is valamit. Igyekszem teljesíteni a baba ezen igényeit: a fészkét felpockolom egy párnával, és akkor látja amint a konyhában ügyködök, a hinta már olyan, mint egy karácsonyfa, meret körbe aggattam, mindenféle színes müty-müttyel, ami még csörög is, illetve nem túl sokáig de a zenélő-rezgő pihenő székébe is be-berakom már.

sssst, alszom!

Ha vendégeink vannak, akkor nyekergésnek szinte helye sincs. Egyik ölből ki, a másikba be. Ez számára a paradicsom. Vezényel, hadonászik, rugdosódik, ha valaki közelről magyaráz neki, akkor rámosolyog vagy csak elhúzza a száját, s legtöbbször elalszik valamelyikünk ölében. Jó korán belekóstol már szülei társasági életébe, amit én nem is bánok. Nem bánom, hogy a barátok továbbra is jönnek hozzánk és mi is kimozdulunk gyerekestől a házból, ahova csak tudjuk, visszük magunkkal.

Lejárt a "karantén", legalábbis én lezártam az oltás utáni túlzott óvást. Négy napig adtam neki paracetamol kupot és igyekeztünk távol maradni a nagy közösségektől, úgy tűnik megúsztuk a belázasodást vagy a lebetegedést, remélhetőleg Annától sem kapta el a hülést.

Egyelőre nyugalom uralkodik

Az elmúlt kilenc órát összegezve: minden a régi. Azért írom ilyen sejtelmesen, mert most még kicsit tapogatózunk. Bekapta Boró a kéthónaposoknak járó oltást, szurkolunk, hogy semmi negatív következménye ne legyen.

Bár tudtuk, hogy ma fog jönni a védőnő megszurkálni a kisasszonyt, az időpontot nem egyeztettük, így épp akkor érkezett Emő néni, amikor még a reggeli sziesztánál tartottunk: kisujjammal támasztottam Boró cumiját, félálomban voltam, de ő sem volt éberebb, amikor megszólalt a csengő. Mindez "hajnali" tízkor :). Úgy kipattantam az ágyból, hogy szerintem Boró is meglepődött, de az ámulás sokáig nem tartott, mert vissza is aludt, aztán futkorásztam a szobában, hogy valamit kapjak magamra, kiszóltam, hogy jövök, épp lehajtottam az ágyneműt, hogy ne legyen "kutyaol-hangulata" a szobának, az este felgyűlt használt pelusokkal kirohantam a konyhába, s pár perc várakozás után valahogy beengedtem a védőnőt. Semmi pánik - gondoltam, minden elő van készítve, gyerek félálomban, legalább nem lesz hisztis, én egy kicsit borzos voltam, de ez sem fontos, úgysem értem jöttek vizitbe.

Amikor kibontottam a kiscsajt, kiderült, hogy ő sem számított igazán látogatókra, mert az eddigi alkalmaktól eltérőn nemcsak pisis volt ma reggel, hanem kakis is, de Emő néni azt mondta, ráér a tisztába tevés az oltás után, legalább eltereljük a figyelmét. Jó. Két fecskendőt készített elő, elég hosszasan, igaz én sokat nem bámultam, nehogy rosszul legyek, addig is ébresztgettem Borót, persze ő elég kómás hangulatban volt, a mosolygáson kivül a kommunikáció egyéb módozatait nem használta. Lebányásztuk a fenekéről  a pelus egy részét, aztán bement az első szuri, Boró ezt különösebben nem reagálta le. Szerintem ő akkor inkább arra koncentrált, hogy tartsa a fejét és nyomja ki a mellkasát, mert ez a legújabb kihívás számára. Én még bohóckodtam egy cseppet Micimackóval, hogy elvonjam a figyelmét, de sok hókuszpókuszra nem volt szükség az elsőnél. "A második egy picit fájni fog" - mondta Emő néni. Ezt már a jobb karjába kapta és el is keseredett miatta. Két visítás után gyorsan begyúrtam a cumit a szájába, aztán elég hamar megvigasztalódott. Amíg kiengedtem Emő nénit már a kiságyában figyelte a feje fölött repdeső bobagarakat. Huhh, ezen túl vagyunk. Még egy hasrafektetés következett, amikor egy Paracetamol kupot beadtam neki. Bár a vélemények eltérőek, hogy szükség volt erre vagy sem, állítólag megelőzésként, vagyis a belázasodás elkerüléséért nem árt, ha megkapja ezt a csillapítót és megismételjük az elköbvetkező 3 napban is. Reméljük, hogy nem lesz semmi gond. Az alvókája nem romlott, elég sokat szundított ma, hátha éjszaka sem lesz gond.

Itt épp nem alszik, csak az alfa fázis fele halad,
tejkó után, böfire koncentrálva

A kis erős

Két napja, amikor lerakom Borót a kiságyba az esti, utolsó szopi után komoly ellenállással kell szembesülnöm. Nem a nyekergésre gondolok, mert rövidebb-hosszabb ideig ez továbbra is van az elalvás előtt, hanem a megszokott hasra fektetett pozíció helyett kinyomja magát, sőt a lábait is magasba tartja, mintha hintázna. Most is hason alszik el, de előbb a két kis kezét maga elé húzza és a mellkasát kitolja, feje magasban marad, s rövid ideig ugyan, de bámészkodik. Kicsit olyan a látvány, mint az autók ablakába helyezett plüss kiskutyák, amelyek a döcögő járműben ide-oda mozgatják a fejüket. Aztán elfárad a nagy erőlködésben és fokozatosan leereszti a fejét.

Kíváncsi voltam, hogy napközben működik-e a produkció. Hát, mondhatom, szenzációs. Nem hittem volna, hogy már ilyen korán sikerül neki ez a mozdulat, habár várható volt, hiszen eleitől fogva hason alszik éjszaka, ami erősítette a nyakizmát. Amióta már többet nézelődik és "érdeklődik" a világ iránt, napközben nem szívesen raktam hasra, hogy ne szűküljön le a látótere, no, meg ne mérgelődjön, viszont a reggeli ügyeskedése után, azt hiszem, mégiscsak probálgatjuk még ezt a hinta-palintát.

Úgy olvastam, hogy játékokat kell az orra elé helyezni, mert az motiválja abban, hogy több ideig kitolva tartsa magát, illetve ez a pozíció segíti őt abban, hogy majd hozzáérjen a kirakott tárgyhoz, és a kúszás technikáját is elsajátítsa. Ezt valószínűleg a babamasszázson is gyakorolni fogja.

Oltás körüli burok

Oltás előtt sokmindenről lemaradunk. Legalábbis úgy tűnik nekem, hogy ezekben a napokban sokkal jobban odafigyelünk hova, mikor és milyen körülmények között visszük ki a kicsit, így több közös programunkat kell átalakítsuk. A védőnő azt igérte két nap múlva bekapja Boró az első "itthoni" oltását, merthogy a kórházban már többször megszúrkálták, de hallani sem akart arról, hogy aznap babamasszázsra is vigyem. Igaz, hogy ez lett volna az első alkalmunk, hogy ilyen tevékenységen veszünk részt, és már nagyon, nagyon vártuk a pillanatot, de... türelem, erről most lemaradunk. Inkább meghozzuk ezt és több más áldozatot, csakhogy ne betegedjen le csöppségünk. Persze, ha közösségbe megyünk még nem biztos, hogy elkap valami fránya bacit, de nem szeretném éjszkákon át cucukáztatni, nyugtatgatni, altatgatni. Kibírjuk valahogy.

Mivel a magunk módján most burok alatt tartjuk Borót, több helyre nem visszük magunkkal, aminek annyira nem örülök, de a nagyszülők annál inkább kedvelik a helyzetet, merthogy pesztrálhatnak. Keresztlányunkat és Boró első udvarlóját sem láthatta, mert Sára taknyolt, így nem mertünk a lányunkkal menni, de hozzánk beigérkezett betegeskedő vendégeket sem fogadtunk.

Aztán újra beindult a lakberendezéses láz: idén elkezdenénk a felső szint rendbetételét, és ismervén magunkat, jobb időben nekifogni a nézelődésnek, mert ez egy hosszú folyamat, amíg kiegyezünk a bútorfogantyú alakjában, a csempedísz mintájában, a szőnyeg szövésmintájában, a tapéta színében stb. js és mindezt megtaláljuk valamelyik boltban. A válogatás és több hetes-hónapos vacilálás, nézegetés, mérlegelés valóságos sport számunkra: sportot űzünk ebből. Egyelőre ezt az üzletbejárósdit kettesben műveljük, mert nagy tömegbe nem szeretnénk még vinni a kicsit. Legyünk túl ezen az oltáson és vészeljük át a vírusperiódust, aztán útra kelünk mind a hárman. Addig marad a pesztrálás, ami nyilván ebben a korban többnyire úgy nyilvánul meg, hogy a nagyszülők őrzik az álmát kint az udvaron vagy az erkélyablakban. Ha pedig megébred és már semmi esély a visszaalvásra, akkor következik a mondikálás. Ha azt is megunja nyekereg egy sort, de hál istennek nagyiék felneveltek két-két gyereket, ismerik a megnyugtatás módozatait.

Nosztalgia

Nézegettem a napokban a Boróról készült fotókat... szinte hihetetlen a változás, a fejlődés. Én már csak a fotók alapján látom a különbséget, egyébként, mivel a nap 99 százalékát együtt töltjük, nem tűnik fel. A kedvenceket bevágtam ide:



Ez a ruhácska már csak blúzként használható és
az ujja nem ér le a csuklójáig.
A fény fele fordul, de engem még nem vesz észre.



A haja mindenképp nőtt, nemcsak azért tűnik úgy,
mert másként fésültem.
A nézése pedig sokkal értelmesebb. A mozgásre felfigyel.



Egyhetes kislányunkon még kényelmes a kiscicás kezeslábas,
 ma már nem tudom felkínozni rá ezt a ruhadarabot.
Az apja fele fordul, de igazából nem látja még tisztán őt.

Itt már két hónaposak vagyunk:
 nemcsak észreveszi apját, hanem rámosolyog,
kuncog, ügyesen kapaszkodik a takaróba







Találkozás apával

Mondanom sem kell, hogy kislányunk ebben a korban még nem fogja fel, hogy egy hetet hiányzik az apukája, legfennebb annyi történhetett, hogy ritkábban hallotta a számára dörmögőnek csengő hangot, és az esti fürdetéskor sem Apa volt a főszereplő, hanem Anya. Én azért ennél inkább éreztem az ő hiányát... . Szerencsére hamar eltelt az idő, az utolsó pár méter tűnt csak vontatottnak. Vasárnap délután gyerekestől kivonultunk a Sportcsarnok elé, transzparensek és pom-ponok nélkül, különösebb cirkuszra nem volt szükség a fogadáskor, hiszen elég volt egymást újralátni, felmérni a gyerkőcön történt változásokat, amelyek főként a távollévőnek feltűnöbbek.

Boró aludt a kocsiban amíg Apa bepakolt és elbúcsuzott az utitársaktól, aztán otthon kibontotta a drágát, szemügyre vette. Én a háttérből súgtam a kiscsajnak, hogy előrukkolhat az elmúlt hét produkcióival, de persze, épp akkor nem jött össze sem a kurjantás, sem a "hau-hau". Apa nyilván nem vette rossznéven, hiszen akkor ébredt meg a kiscsaj és már megszoktuk, hogy inkább délelőtt "beszédesebb".

Mindettől eltekintve ma reggel öröm volt együtt ébredni, hárman lustálkodni a nagyágyban, reggelizni és egymásra mosolyogni.

Az első közös napunkon végig hullt a hó, így a tervezett sétánk sajnos elmaradt. Csak autokázni tudtunk, mert azért ragaszkodtam ahhoz, hogy kimozduljunk a házból. Meglátogattuk Annát, aki ezúttal is megmatarászta Borót, ő viszont még mindig elég passzívan reagálta le unokatesója közeledését. Estére maradt a hintázás és pajtikázás, illetve egy kisebb hiszti után Apával közösen nézték Ronaldo szenzációs gólját. :)

Zsemle sem unatkozott, végre. A nagy havazás ellenére őt ki lehetett vinni sétálni, ő nem bánta azt, hogy elázik a bundája. Ahogy Tamás kirakta a lábát az udvarra, havat seperni, Zsemle fel s alá sürgölődött, hogy odavigye a csontját, vegye már észre valaki: JÁTSZANI akar!

Sikerült kifárasztani a kölyköt, a "vacsora" után már ki sem dugta az orrát a házából.

Ölben órákon keresztül

Most már elég egyértelmű, hogy kislányunk naaaagyon jól érzi magát, ha ölben van. Ennek az ölbentartásnak is van egy speciális technikája, ahogy a kiscsaj képes órákon keresztül jógyerek maradni. Kifele fordítva úgy, hogy ő tudjon bámészkodni, vezényelni és közben hódként nyálazgatni. Ez már többször bebizonyosodott. Főleg olyankor tud ez meglepni, amikor már délután vagy este van és elmarad a nap második felére jellemző hiszti. A varázsszó: ölbentartás. Mielőtt Apa elsáppadna, kihangsúlyozom, hogy ez nem vált szokássá, de ha vendégeink vannak Boró is a figyelem központjában érzi jobban magát, sőt gyakran úgy alszik el, ha valaki duruzsol a füle mellett vagy érzi a beszélő mellkasának a rezgését.

Csajestünk volt a héten, amikor barátnőimmel kitraccsolhattuk magunkat. Úgy időzítettem Boró etetését, hogy a csajok érkezése előtt jól lakjon a legfiatalabb résztvevő, remélve, hogy tovább bírja a gyűrődést. Utólag kiderült, hogy aggodalomra nem volt ok, hiszen, előbb Kati, majd Emese, aztán ismét a Kati ölébe dőlve minden a legnagyobb rendben volt. Időnként be-besegítettünk a varázs-cumival, végül megunva a sok pletykát, Boró úgy döntött, hogy szundítani fog. Mindezt azután, hogy betrottyintott a Kati ölébe, majd ezt a vendégfogadó "jó" szokását megismételte még egyszer az est folyamán. Csak a háta közepéig lett kakis, így tetőtől talpig tisztabe kellett raknunk. Semmi meglepő, egyébként. :-)

Még hármat alszunk ...

... és itthon lesz Apa! Most már számoljuk a napokat, hamarosan az órákat és perceket is, amikor újra megszorongathatjuk Apát. A mai technológiának köszönhetően a héten kétszer skypon láttuk ugyan egymást, de nyílván egy-egy 20 perces gyors beszélgetés az alapkérdések megválaszolására elég csupán, és még ezt is beárnyékolják a "most hallassz?", "lefagyott a kép", "tartsd közelebb a Kicsit", "jár le az idő... szia" mondatok. Aránylag könnyen átvészeltük az elmúlt időszakot, s tudtam azt is, hogy az utolsó napok lesznek a leghosszabbak, amikor már elfogy a türelmem és csak a vasárnap déli-délutáni időpontra fogok folyton gondolni, amikor betér a busz a Sportcsarnok parkolójába, és megérkezik a csapat.

Nem panaszkodom, mert nem voltunk/vagyunk egyedül és hál Istennek a család teljes mellszélességgel mellettünk van ezekben a napokban. Valószínű megbírkóztam volna egyedül is a gyermek rendezésével, de nem csak erről szólnak a hétköznapok. Beköszöntött közben az igazi nagy tél és fagy, ami plusz gondot jelentett a kutya gondozásában, az udvar és járda rendezésében, közben vendégek jöttek, mentek, ugyanakkor akadt még bevásárolnivaló, takarítás, ebédelés stb. Mindemellett a nagy pangás és csend kikészített volna, szükségem volt, van a társaságra, arra, hogy valakivel megosszam gondolataim és együtt átéljük Boróka újabb és újabb produkcióit.

Boróka tárt karokkal, új alvózsákkal és süni hajjal vár haza, APA!

Szinte naponta elemlegettük, hogy ha Apa hazajön nem ismer majd rá a lányára. Napról napra fejlődik, és nő a kisasszony. Egyrészt kezd hurkásodni, eddig csak a tokája volt feltűnő, de most már a combocskái is növögetnek, az ujjai kezdenek kitelni és lassan egy kézzel nem érem át a hasát, amikor rászorítanám a pelenkát. Nekem úgy tűnik, hogy világosodik a haja és a homloka fölött felfedeztem kis pihéket is, a régi tincsei pedig mintha megnőttek volna. A párnáján, plédjén nem fedeztem fel hajszálakat, ami azt jelenti, nem cserélődik még a haja. Bővült a hangadási technikája: a HAU mellett, GHRR is el-elhangzik és egy rövid HA-t néha köhintés is követ. Továbbra is fújja a bubikat a nyálából és ma többszőr turkált az öklével a szájában, úgy tűnik, felfedezte, hogy az is legalább olyan finom, mint a cumi... Kíváncsi vagyok vasárnapig még mivel rukkol elő a kisasszony.

Nomád életmód

Egy darabig úgy gondoltam, hogy a nomádkodást csak részben teljesítjük, de az este bebizonyosodott, hogy a szó szoros értelmében úgy zajlanak mostanában a napjaink, mint akinek nincs rendes otthona. Amióta elutazott Tamás, átalakultak a hétköznapjaink, s nemcsak. Mondhatjuk úgy is, hogy zajlik az élet ezerrel és változatosság szempontjából nem szűkölködünk, unatkozásnak nincs helye. Lehet, ha egy nyugis természetű kismama elolvassa soraim, megállapítja, hogy ez már több a soknál, de én egyszerűen csak úgy foglalnám össze: "ránk jellemző történetek" :D

Az unaloműzés és a megszokott, rutinos dolgoktól eltérő életmódunkhoz több tényező is hozzájárult. A kiindulópont az volt, hogy elutazott a ház ura (heh, ezt a megfogalmazást sem használtam még, a szóban forgó büszke lehet ;p), másfelől azt hiszem gyerekkorom óta nem tapasztaltunk ekkora telet, harmadrészt Zsemle újabb csíntettei. Mindhárom téma megér egy misét. Az ebédelést minden nap anyuméknál oldottuk meg, így naponta útra keltünk és estig a Szabadság utcában töltöttük a napot, kivéve amikor éjszakára is ott rekedtünk....

Péntek - a kezdet (babaprodukciók és hóhányás)
Péntek volt az első napunk, amelyet Tamás nélkül kellett töltenünk. Aznap reggel én is kimentem a buszhoz, miközben Boróra anyum vigyázott. A kiscsajnak akkor reggel annyira jó kedve volt, hogy míg nagymamája mondikált neki, ő először életében kurjantgatott. Lestük az időjárást, mert persze mehetnékünk volt. Pilinkézett a hó, de nem volt veszélyes, így kora délután pakolásztunk és eljöttünk ebédelni nagyiékhoz. A hazafele vezető út már nem volt ennyire élvezetes, mert mire beértem a házba hóemberré váltam. Az utcán egy bolond fehérnépet lehetett csak látni, aki egy havas babakocsit taszított maga előtt: én voltam az. Igyekeztem haza, mert 5re vendégek ígérkeztek be. Boró az utolsó csepp tejecskéz kortyolgatta, amikor megcsörrent a telefon: "bocs, de a hóvihar miatt nem tudunk meglátogatni". Programváltozás következik: csendes foglalkozás otthon. Estére visszajött anyum, Hunorral, mert férfira mégiscsak szükség volt: hólapátolás, az autó kibányászása a hó alól, garázs, stb. Akkor este megfürdettük a kiscsajt, s bemelegítőnek, talán, ennyi történt csupán.

Ilyen nagy hó még nem volt az udvarunkon

Szombat - alvó nap (takarítás és Borónál elvágták a filmet)
Szombaton anyumat alig tudtam leállítani a nagy munkalázban: egy-egy szoptatás alatt ablakokat pucolt, mosogatott, vasalt, földet törölt, aztán kutyát terelgetett, etetett. Mi, Boróval alig tudtuk követni ezt a ritmust, de azért, hogy le ne maradjunk ebéd előtt ismét kivittük Borót a levegőre, áttoltuk a babakocsival anyumékig. Hogy a levegő szívta-e meg vagy a délelőtti pörgés hatására történt, nem tudom, de a kiscsajnál valósággal elvágták a filmet: valahányszor leraktam, elaludt. Az egyik bubu-szesszióba én is bekapcsolódtam: szinkronalvás - Boró bent a kicsi szobában, én kint. A következőnél már én elszöktem a templomba, s amikor onnan hazatértem és ő még mindig szundított, kezdtem aggódni az éjszakázás miatt, de csodák csodája, amikor hazavittük, kiságyában is folytatta a szundít. Erre sem volt még példa. Ja, az még kimaradt a napi beszámolóból, hogy hazafele menet megnéztük a Néni mama kazáncsövéből lógó óriási jégcsapot, hogy érdemes-e leverni, veszélyes-e vagy kell hagyni, amíg megolvad. Utóbbi mellett döntöttünk.

Pajtikáék támasztják a Boró kapucniját

Vasárnap - nagyszülők nálunk (négyen egy fedél alatt)
Szombatról vasárnapra virradó éjszaka hősiesen egyedül aludtam, s a félelem elűzése érdekében addig tévéztem, amíg majdnem orra buktam. Épp egy ilyen éjszakára alkamas filmet választottam, kimondottan gyerekaltatásra alkalmas (na jó, Boró már rég aludt): a Hannibál első része. Ahhoz, hogy házunkat meg lehessen közelíteni ismét hóhányást igényelt, ezúttal a reggeli tornaórát apum tartotta, így ő is megtapasztalhatta a sarokház örömeit. Kb. 4o perces munka árán, járhatóvá vált a járda és a házunkhoz vezető bejáró. Borót már csak autóval lehetett elszállítani a nagyszülőkig, mert a babakocsinak semmi esélye nem volt ebben a nagy hóban. Ezúttal nem töltöttem egyedül az éjszakát, mert a nagyszülők is velünk aludtak, nemcsak miattunk, hanem azért is, mert hétfőre beigérkeztek a gázasok, akik már hetek óta probálkoznak hozzánk bejutni. Eddig sikertelenül. S hogy Zsemle ne szomorkodjon, gondoltam játszok vele lefekvés előtt: örömét úgy fejezte ki, hogy a maga módján kétszer szájon csókolt, annyit ugrált rám, hogy csuron vizesen és havasan mentem be a házba, illetve a foga nyomait is ott hagyta a karomon. De irtó jól játszottunk. Apának ez jobban megy.

Hétfő - mi a nagyszülőknél (hab a tortán, köszi Zsemle!)
Sikersztorival indult a nap, ugyanis többszöri probálkozás után a gázasok bejutottak hozzánk és leellenőrizték a szereléseket, gázérzékelőt és egyéb szerkentyűket. Bár a hó nem olvadt még el, úgy gondoltuk, hogy próba szerencse, babakocsival megyünk át ebédelni. Hát nem volt épp egyszerű feladat, talán ha szántalpakat szereltünk volna a kocsi kerekei helyett, akkor értünk volna könnyebben célba, ennek hiányában elég kalandos utunk volt. Boró jó kedvű volt: hosszasan lehetett vele "beszélgetni". Ha mama, ha dédi, ha tata szólt hozzá, ő csak huncutkodva mosolygott, erősen koncentrált arra, hogy hozzászóljon a komoly témákhoz, aztán általában egy hau-hau jött össze csak, vagy fújta a bubikat a nyálával, s ezt addig művelte, amíg le-lenyelt egy nyálacskát, majd felköhögött. Ez a legújabb produkciója. Sikerült ismét meglepetést szereznie az anyjának, ugyanis, amikor a délutáni papa után leraktam a "dobozába", elaludt. Új környezet, nem kiságy... nem hittem volna, hogy sikerült, de összejött. Megragadtam az alkalmat és kiléptem Katival traccsolni, amíg a kisasszony szunyókál.

Rögtönzött alvóhely mamáéknál

Ő és valójában egyikünk sem gondolta volna, hogy micsoda mozgalmas program vár még ránk az este. Épp etettem, amikor Tamás messengeren hívott, közben szólt a telefonom kétszer is és rövid időn belül csengettek a kapun. A kisszobából csak annyit hallottam, hogy a szüleim futkorásznak fel-le, időnként helyzetjelentést adtak, hogy most épp ki és hol akar velem beszélni. Én az órát lestem és jelentettem, hogy kb. hány percet eszik még a kicsi. Boró még böfizett a vállamon, amikor sikerült Tamással megteremteni az internetkapcsolatot és láthattuk-hallhattuk egymást. Ez utóbbi nem volt épp a legtökéletesebb, ugyanis közben félfüllel az épp betoppanó vendégekre figyeltem. Keresztanyámék és keresztlányom jött látogatóba. Boró még ébren volt, s csak vezényelt. Rövid hiszti után elaludt az ölemben, majd a vendégek távozása után haza vettük utunkat. Borónak magyaráztam, hogy ne búsuljon, neki csak két programpontja maradt hétra: papa és bubu. Ez így rendben is lett volna, épp csak a helyszínt nem jelöltem meg, ugyanis lakásunkban 16 fok fogadott, így az otthoni szoptatás és alvás úszott. Mint kiderült, Zsemle kutyánk elrágott valami huzalt a kinti gázszerelésen, így sem a kazán, sem a konyhai gáz nem működött.

Zsemi, a nap hőse

Borót le sem vetkőztettük, én már csomagoltam is: babaruhák, mamaruhák, gyermek, irány vissza. Valahogy éjfélre sikerült lefektetni a kicsit, aki szó nélkül elaludt a kicsi szobában, én pedig nosztalgiáztam a szüleimmel a nagyban (utoljára akkor aludtam náluk a kanapén, amikor kizáródtam a kövesdombi lakásunkból).

A zene régen és most

Tanítóképzős lévén elég sok dalt sajátítottunk el, s nemcsak, hiszen ezeket "alkalmazni" is kellett. Énekórát ugyan nem tartottam egyszer sem, viszont az óvodában egyetlen tevékenységet sem lehetett dalok és dallamos mondókák nélkül elképzelni, s ez a kisebb osztályokban tartott órákra is elmondható. Emellett több halandzsa-nyelvű dalocskát sajátítottunk el a zabhegyzés során. A Zabhegyező Gyermekanimátorok Egyesületének tagjaként tevékenykedtem barátnőimmel, a gyerekrendezvényeken és -fesztiválokon talán a körtáncozás volt mindig is a kedvencem. Ezekre az alkalmakra azóta is szívesen gondolok viszza, hiszen még az elmúlt években is, amikor egyik másik vállalatnál nyílt napokat szerveztünk kisiskolásoknak, a zabhegyzős körtáncokkal "melegítettünk be" az épp aktuális gyerekprogramra...

Ha jól visszagondolok, rengeteg népdalt is tanultunk, a közös osztálykirándulásokon fújtuk hol a túrázások közben, hol a tábortűz mellett vagy a buszon, vonaton. Egyik dal a másikat érte, megállás nélkül.

Nem csoda hát, hogy amikor hazahoztam gyerekemet a kórházból és hát - tudván, hogy jó, ha a piciknek dalolgatunk - énekeltem volna neki valamit, semmi más nem jutott eszembe, csak a népdalok. Kicsit bosszankodtam, hogy sok idő eltelt, és kiürült a gyerekdal-készletem, csak műdalok és nóták jutottak hirtelen eszembe. Gondoltam, hogy mégsem kéne télen a Tavaszi szél, vizet áraszt - ot fújni, vagy A csitári hegyek alatt és a Zöldre van a rácsos kapu festve - kezdetű dalokon kívül valami mást is tudok, csak elő kéne bányásszam valahonnan jó mélyről.

Akkor jutott eszembe az a sok gyereklemez, amelyet gyerekként én is hallgattam, de hát rájöttem, azokhoz még nőni kell és inkább a gyorstalpaló megoldást választottam: a karácsonyra kapott gyerekdalos CD és a Youtube - gyerekdalok mix. Ilyen válogatás rengeteg van. Ha ezeket bekapcsolom és többszőr végighallgatjuk, egy-kettő beindulnak a berozsdásodott tekervények. Lám-lám ezt a dalt is ismerem, meg amazt is, és már fújjuk együtt, időnként Tamás is rázendít. Ő is tudja a Hopp Juliskát, a Hova mész te kisnyulacskát, a Megy a gőzös Kanizsára... . A minap arra lettem figyelmes, hogy franciául énekel neki. Hát ő is valószínűleg gyerekkorából megragadt dalocskából merített, így hallgatta Boró a Frère Jacques.. -t

Énekelgetni főleg tisztába tevéskor, ébredéskor és öltözködéskor szoktunk, de a zenehallgatás az elalvásban is szerepet játszik nálunk. Bár egyes témába vágó cikkek kimondottan ellenzik, hogy az elaltatáskor kapcsoljunk zenét a kicsinek, (mert nem tud pihenni, kikapcsolni tőle, hanem még jobban felpörög és nem tud ellazulni) én úgy látom a monoton, lágy, kellemes hangzású dalocskák nem ártanak, sőt. Az első hónapban azt a zenedobozt használtuk, ami kéznél volt. Ezt 3-4szer is fel kellett tekerni, amolyan manuális megoldás volt. Igaz, ha álmomból felköltöttek akkor is fújtam volna a Csendes éj dallamát, mert a doboz azt tudta. Közben kaptunk egy ágyra szerelhető ketyerét, ami annyira okos, hogy a forgó és fényt árasztó bogarak mellett szimfonikus zenét hallat. Nekem  nagyon kedvesnek és kellemesnek, altatónak tűnik. Az eredmény is egyértelmű: hogy annak tudható-e be vagy sem, nem merem még kijelenteni, de amióta ezzel a szerkentyűvel alszunk el (csak a zenés részt kapcsolom be), sokkal egyszerűbbnek és rövidebbnek tűnik az elalvási ceremónia.

Mosoly

Hetekkel ezelőtt "ultimátumot kapott" Boróka az apjától, éspedig azért, hogy mielőtt elmenne az egyhetes sízésre kislánya hozzon össze egy mosolyt. Próbálkozott ő már többszőr, főleg, ha magyaráztunk neki. Figyelte a szánk mozgását, időnként elhúzta a szája szélét. Néha apa felkiáltott, hogy rohanjak, mert mosolyog a kicsi, persze, ez nem rendelésre megy és nem tart hosszú percekig, így nekem is magam kellett meggyőződnöm e produkcióról. Most már többszőr előfordul, főleg a délelőtti órákban sikerül Borót mosolyogni látni, mert inkább olyankor "jókedvű", de az is megtörtént, hogy az esti lefekvés előtt nyíltak ki a reflektorjai, s száját forgatta, tátogott, amolyan mosoly-hang nélkülő kacaj-vigyor ötvözete: mikor hogy sikerül. De már a szemei is mosolyognak :-). Sőt ma reggel kurjantgatott néhányat, persze nem tudatosan tette, de azt hiszem ő is meglepődött ezektől a furcsa hangoktól. Visszatérő motivum a "HAU" sóhajszerű hang: amikor ezt hallom mindig mosolyogtat.

És igen, az ultimátumnak is eleget tett, mert apa ma ült fel a buszra, így elindult a visszaszámlálás: tíz napig csak csajok leszünk, :-(,
de apa hangját hallhatjuk majd esténként skypon.

VÁRUNK HAZA!