2012. január 30., hétfő

Vendégfogadás

Mivel hathetesek elmúltunk (hihetetlen egyébként), intenzívebben beindult a látogatási hullám. Persze korábban sem volt azért szélcsend nálunk, mert a "protekciósak" eljöttek hozzánk a hivatalos időpontnál hamarabb. Most viszont már egyre többen jelentkeznek, érdeklődnek, "előjegyzik magukat". Én örülök a látogatóknak, mert olyankor még színesebb a napunk és talán minden ilyen vendégfogadás nosztalgiaszagú lesz azáltal, hogy újra és újra el kell mesélnem Boró születésének körülményeit, a kórházi élményeket és a gyereknevelés első szakaszának tapasztalatait. Persze a látogatók között is különbség van.

Ha kisgyerekes családok térnek be hozzánk, a tapasztalatcsere biztosan nem marad el és sokszor egy másfél/két óra sem elég arra, hogy kimerítsünk minden apróságot: "a ti babátok alszik éjjel?", "mit adsz neki, ha görcsöl a hasikája?", "hol fürösztitek?", "hányszor eszik egy nap?", "hol sétáltok általában?".......stb. kérdések szinte mindig előfordulnak ilyenkor. Kivesézzük saját és ismerősök gyerekeinek szokásait. S mivel fiatal szülőkről van szó, tudják azt is, hogy a gyerek 2-3 óránként szopizik, igyekeznek sokáig nem zavarni.

Ha idősebb gyerekesek (unokások) jönnek, akkor is könnyen megtaláljuk a közös hangot. Ilyenkor már a nagyszülői gondoskodás és a "mi időnkben nem volt még..." vagy "amikor xy kicsi volt...." kezdetű mondatok hangzanak el, párhuzamba állítva a tíz-húsz-harmic évvel ezelőtti szokásokat a mostaniakkal. Kezdem megtanulni a régi gyerekorvosok nevét, kezdem megismerni a mosható pelenkák világát, azt amikor egy csomó mai kenceficét és gyerekbolondító szert nem lehetett kapni, s lám-lám felnőttünk, egészségesek vagyunk :-)

Aztán van az a kategória is, akitől még távol áll a gyerektéma (mert vagy túl éretlen vagy még más priorítások vannak az életében vagy már olyan rég voltak kicsi gyerekei, hogy el is felejtette mi mivel jár). Ők a párhetes gyerekre babaként tekintenek, aki édes, aranyos, simogatnivaló ékszer. Ha felsír a kicsi riadtan nyújtja vissza az anyuka ölébe, mert úgy gondolja, hogy nem lenne képes megnyugtatni. Ezekkel a vendégekkel általában nem szoktunk mélyreható beszélgetésbe elegyedni a babapszichológia vagy babanevelés terén, így marad a háztűznézés, és az épp aktuális hírek, témák boncolgatása. Akik kevésbé jártasak a gyerektéma terén hosszú órákig nálunk felejtik magunkat, ami alapjában véve nem gond egy bizonyos fokig: ha már ordít a kicsi, akkor egyértelmű, hogy enni fogunk, így mi elvonulunk, ha viszonz ő békésen ül az ölemben, de már rég enni kellett volna vagy locsizni, akkor azt már kellemetlenebb jelezni a kedves vendégnek, hogy akkor mi "búcsuzunk".

Az elmúlt hétvégén két babalátogatónk is volt, illetve a Wíkenden találkoztunk még ismerős arcokkal, igaz akkor Boró végig aludt. Sára volt a kis aktív, aki hol kistesóját pátyolgatta (tólta a kocsiját), hol a miénk tologatásában segédkezett. Ezek az alkalmak mindenkit megmosolyogtatnak, mert mindenki figyeli a kicsik reakcióját, amint felfedezik egymást. Főleg a nagyobb babáknál - amilyenek a vendégeink is voltak - észlelhető a lelkesedés, Borókánk még elég passzív, ő csak figyel egyelőre.



Hanna már elmúlt egy éves. Amint Boró közelébe került heves mozdulatokba kezdett és rögtön lerántotta volna a kicsi fejéről a sapkát. Persze közben vidáman hadonászott a kezével és megismételte volna szívesen az édeselés ezen formáját, csak a szülők ilyenkor aggódnak, hogy a gyermeki szeretet kifejezése ebben a korban nem feltétlenül édesen sül el, így tartottuk a tisztes távolságot köztük.



Zsófi hamarosan féléves lesz. Most még látszik köztük a korkülönbség, mert nyílván Zsófi már igazi mosolyország, míg Boró épp most kezdi tanulgatni annak a tehnikáját, hogy is húzza el a kis száját úgy, hogy mosoly kerekedjen belőle, Zsófi már - kis segítséggel, de - ül, Borót igyekszünk még csak egyenes felületekre fektetni, Zsófi már felfedez apró részleteket is (pl. a Boró ruhájára csíptetett cumit) és meg is fogja a nála néhány hónappal kisebb leányzót, míg Boró esetleg csak ránéz a vele szemben tartott emberkére.



Épp azt beszéltük viszont, hogy aztán eljön az az idő is, amikor ezek a kiscsajok együtt fognak viháncolni valamelyik játszótéren vagy kertudvarban, egymás haját fogják tépni vagy együtt fognak babázni és akkor már nem lesz oly feltűnő az a néhány hónapos korkülönbség köztük.

2012. január 26., csütörtök

Fejlődtünk

Nem tabu már a böfizés.


A kezdeti állapothoz képest, manapság már gyakrabban összejön a szopizást követő böfi. Valószínűleg a nagyobb tejmennyiség, amelyre már a kis szervezetének szüksége van, vezetett oda, hogy időnként habzsol a drága vagy csak egyszerűen úgy nyeli a tejkót, hogy levegő is beszorul a hasikába és a sok kopogtatásnak hallható (s nemcsak) eredménye is van. Most már nemcsak őt kell gyakrabban átöltöztessem, hanem az is megtörtént, hogy én kellett felsőt cseréljek, sőt arra is volt már példa, hogy a felmosórongyra is szükség volt. Mi ezeket nem bánjuk. Inkább törölgetünk és ruhát vagy gézt cserélünk, csak ne görcsöljön a gyerek vagy ne legyen nyűgös.

2012. január 25., szerda

Bogarak közt

Amíg tegnap a fiuk a konyhában furtak, faragtak, mi bent a szobában felfedeztük Borókával a kiságyra aggatott színes világot. Bámulatos, hogy a kicsi tekintetét mennyire megragadják a színek. Nyilván nem köti le órákig a figyelmét, de néhány perc erejéig lefoglalja magát ezekkel. Kipöcköltem két oldalról, hogy a feje fölé lógatott bogarak mozgását láthassa, de közben még kedvére forgatta a fejét, így a rácsokon csüngő állatkákat is szemügyre vette.  Megprobáltam lencsevégre kapni az egyik aktívabb pillanatát, igaz a kisfilm végén beburrog kintről a furó hangja ;p





Időnként a hangját is hallatta, főleg ha elunta a látványt és cum-cumra volt szüksége. Aztán, ha még a zenedobozt is felhúztam, el is csendesedett annyira, hogy egy rövid szunyóka is belefért a délutáni programba.


2012. január 23., hétfő

Amikor a szülőknek nyű van a fenekében

Nem könnyű az if. Trella szülők gyerekének lenni, úgy értem nem egyszerű lépést tartani a programjaikkal, életsítlusukkal. Nincs szó csapongásról vagy züllésről, hanem csak az állandó programokról. Nem állt szándékunkban teljesen behúzni a kéziféket, amikor megszületik gyermekünk. Azt hiszem, ha így tettünk volna, akkor a bezártság és a lassú tempó megbolondítana. Mindketten szeretjük a társaságot, a sűrű és színes programokat, folyamatosan azon agyalunk, hogy hova menjünk, mit csináljunk, melyik tevékenységen tudunk úgy részt venni, hogy Borót se kelljen lepasszolni a nagyszülőkhöz, hanem magunkkal vihessük. Nyilván, most még vannak megkötések, mert füstös helyre, zsúfoltságba, nagy hidegben sokáig nem akarjuk vinni, de egy biztos, az elmúlt heteket nem töltöttük kizárólag otthon és nemcsak a családtagok láthatták már a csöppséget.

Az elmúlt hétvégén elemében éreztük magunkat. Ránk jellemző módon sikerült barátokkal, családdal egyaránt találkozni, mindezt úgy, hogy gyermekünk is velünk volt, sőt egy hirtelen döntés nyomán két órán keresztül megszöktünk egy késő esti mozizásra is.

Sajnos pénteken délelőtt nem sikerült kimennünk sétálni, mert végig esett az eső, így Borót csak az ablakba rakhattam ki, délután viszont elszöktünk vásárolni. Na jó, nem hagytuk felügyelet nélkül a kicsit, Vera mama szórakoztatta, amíg visszajöttünk. Utólag jutott eszünkbe, hogy akár hamarabb is kitalálhattuk volna ezt a programot, rögtön a szopizás után, hogy Boró ne legyen türelmetlen, mire hazaérünk.... de tanultunk belőle.

Az eddigi napoktól eltérően a szombatot szinte végig a szüleimnél töltöttük. (ők ezt abszolút nem bánták, sőőőőt, nekem pedig kényelmesnek tűnt). Mivel beköszöntött a tél, Tamás elment sízni a barátokkal, így maradtunk mi itthon, de nem bántuk, mert gyönyörű időnk volt délelőtt: sütött a nap és a hidegre sem kellett panaszkodni. Aznap Boró sokat aludt, hol útközben, hol az erkélyen, de még a szobában is elbóbiskolt, miközben unokatestvére, a nagyobbik unoka is megkukucsálta ő. Anna már szívesen babázna vele, legalábbis ez derül ki, abból az izgalmi állapotból, amelybe kerül, ha meglátja Borót. "Ba", "ba" kiáltja hangosan, közben nyúlna hozzá, s ha nem vagyunk elég figyelmesek a maga módján "megédeseli" :-). Ha majd nagyobbak lesznek, remélem jó barátnőkké válnak, s lesz nagy babázás, futkorászás, fordítsukfelahazát és hordjunkkimindentaházból című fejezet....Boró késő délutánig bírta csendes, nyugodt állapotban a nagyszölőknél, aztán a szokásos esti zsörtölődés következett, de hazafele menet többé kevésbé megnyugodott, aztán locsi és bubu. Apa és lánya szinkronban aludtak, míg a kiscsaj a szokásos elalvás előtti hisztijét produkálta, apa a nappaliban "pihentette a szemét". Mire a kicsi elcsendesedett és bemehettünk a szobába, apát alig tudtam felráncigálni....őt is megszívta a levegő.

Már szombaton eldöntöttük, hogy másnap beugrunk a felolvasó maratonra. Eleinte az éjszakai részvétel tűnt egyszerűbbnek, mert akkor alszik a gyerkőc, és egy-két óra erejéig a nagyszülők bevállalták volna a pesztrálást, viszont végül úgy döntöttünk, nem bonyolítjuk, marad a nappali séta, s családostól elmegyünk a Rigó utcába. A séta ugyan elmaradt, ugyanis hóvihar és sűrű havazás kerekedett vasárnap délelőttre, így kocsival közelítettük meg a felolvasás helyszínét, ahol olyan sokan jelentek meg, hogy csak második nekifutásra sikerült beférni a felolvasók közé. Boró és apa kint ücsörögtek, amíg én sorra kerültem. Igazából többet várakoztam, mint amennyi időt a vers felolvasása felvett, de nem ez volt a lényeg: jól esett, hogy részt vehettem. Igazából eddig a Magyar kultúra napján soha nem tettem semmi rendkívülit, ez idén másként alakult. Köszönöm, hogy élhettem a lehetőséggel!

Ebéd előtt kávézóban gyűltek össze a barátok. Néhány perces habozás után úgy döntöttünk, megyünk. A Piaf nem az a lepukkant, füstös,hideg, egészségtelen kocsma, ahova ne térhetnénk be mind a hárman, így fél óra erejéig oda is beugrottunk. Boró szinte végig aludt. A körülmények nem is vazarhatták őt álmában: halk zene, nem dohányzó terem, kellemes hőmérséklet. Én egy frissen csavart narancs-gref lével pótoltam szervezetem vitaminhiányát, s egyúttal megnyugtattam magam, hogy ezt mind-mind átadhatom neki, tehát hasznos az ottlétünk :-). Ezúttal Vera mamáéknál ebédeltünk. Ott már nem kívánt többet a levegőn maradni, így bent, a konyhában bámészkodott és figyelmesen nézte, amint nagy- és dédmamája beszélt hozzá. Sokkal figyelmesebb, mint hetekkel ezelőtt, hihetetlen, hogy mennyit fejlődik. A délutáni evésért nem rohantunk haza, a dédi szobájában papált a drága.

Készültünk a következő napirendi pontra: Laci bácsi hetven éves születésnapja, ami újabb sétálásra adott okot. Amikor ismét öltöztetni kellett Borót, már nevettünk Tamással, s mondogattuk a kiscsajnak: "bolond szüleid még mindig nem tudnak lenyugodni, nyű van a fenekükben, ismét útra kelünk". Amíg készülődtünk, Tamás a kutyát is megsétáltatta, ez is befért a programba. Becsöppenve a mi kis olasz stílusú családunkba (az olasz jelzőt azért szoktuk mondogatni, mert amikor belelendül a társaság, akkor elég hangosak vagyunk, mindenki mesél, mond, magyaráz, nevet, szóval jó a hangulat minden ilyen nagy családi összejövetelen, csak az új résztvevők szoktak elcsodálkozni rajtunk, mert nehezen lehet követni az események fonalát) picit aggódtam, hogy Boró hogy reagálja majd le a pörgést, de meglepően jól viselte a "gyűrődést", apa vagy anya ölében ülve minden a legnagyobb rendben volt, nézelődött, nagy szemekkel figyelte a fényeket és hangokat.

Az este még mindig nem zárult le. Szegény Boró még mindig nem mehetett haza, otthonába. Laciéknál találtuk ki, hogy az esti papa után elugrunk moziba. Pörögtek az események, a taxit már hívta Tamás, amikor még Boró szopizott, így a böfizés már Emese mamára maradt, s ami nehezebb, az altatás is. Már a taxiban ültünk, amikor hívtam volna anyumat, hogy mi történik, visít-e már a kicsi, de amint beértünk a moziba már érkezett az sms: "alszik, mint a tej". Huh. Fél óra nyugodt filmezés, aztán nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi a helyzet. Másfél óra után hazaértünk. Mint kiderült, a kiscsaj ügyesen elaludt, egy órácska után viszont megébredt, valószínű a kaki miatt, de mivel haza kellett hozzuk, amúgyis megébredt volna. Itthon folytattuk a szokásos altatási ceremóniát. Sikeresen. Nem volt szükség egy újabb etetésre, mert rövid hiszti után úgy elaludt, hogy reggel csak akkor ébredt meg, amikor apa munkába készült.

Huh. Tetszett a hétvége. Lehet Boró nem díjazta annyira, habár a megszokottnál többet nem nyűgölt. Tamással levontuk a következtetést: a régi életmódunkról nem tudunk teljesen lemondani, jó hogy nem tokosodunk be. Meggyőződésem egyébként, hogy gyermekünknek sem (lesz) idegen ez a nyüzsgés, hiszen a mi génjeinket örökölte.

2012. január 20., péntek

Becézgetés

Szerintem nincs olyan gyerek, akinek ne lenne beceneve. Miért? Hiszen, ha meglátunk egy újszülöttet, rögtön mosollyal telik meg az arcunk, a hangunk is megváltozik, és alig álljuk meg, hogy ne érintsük meg bár a lábikáját. Ilyenkor mindig hasonlítgatunk: egyértelmű, hogy ha pici babáról van szó, akkor a -ka, -ke ragok nem hiányozhatnak, de állatkákkal, rajzfilmfigurákkal, fiktív, nemlétező kis lényekkel is szoktuk asszociálni a csecsemőt. Ez a kedveskedés természetes formája, és a legtöbb emberből előjön.

Lássuk, kislányunk esetében ez hogy történt? Kép nélkül, csak ezeket a szólítás-típusokat olvasva, milyen babára gondolhatunk?
  • Boró - különös, hogy nem ez a névgyökér, hanem ez a becézett változata, más esetekben ugyanis a -ka, -ke raggal szoktak becézgetni. Borókánkat Borónak szólítjuk a legtöbb esetben.
  • Căpșunică mică (kicsi eperke) - így kedveskedett neki még a kórházban az egyik asszisztensnő
  • Törpilla - ezt én ragasztottam rá
  • Kukac - ez az apa szavajárása. Annyit mondogatja neki, hogy már szép lassan kezdek én is kukacozni
  • Hód - amikor zsörtölődik a drága és a honaljától tartva magasba emeljük, tokája eltakarja a nyakát és egy mérges hódra hasonlít. Apa szokta mondogatni: "kicsi Hód, hol a deszkád?"
  • Pöndörke - Sanyi tata becézi így az unokáját
E sor valószínűleg folytatódik még, hiszen ez csak egy hónap termése, az újdonságokkal kiegészítjük majd a sort. Reméljük a Boróka nemcsak papíron marad meg. :-)

Sétáink

Szeretünk útra kelni, legalábbis én minden nap várom, hogy kimehessek a házból. Boró viszonyulásáról csak annyit tudok megállapítani, hogy nem tiltakozik, egyedül a sapkafelhúzás bosszantja egy cseppet, amint pedig beöltöztetem az eszkimo-ruhájába, már laposakat pislog, s ha kiérünk a levegőre csupán percek kérdése és elalszik vagy legalábbis lehunyja a szemét. Ezekben a napokban sokmindent nem láthat a nagyvilágból, ugyanis az állandóan változó időjárás miatt legtöbbször az arca elé kell húzzam a babakocsi szélellenzőjét vagy épp a takarót. Végülis nem is a bámészkodáson van a lényeg, tekintettel arra, hogy többynire szundít a drága, hanem a friss levegőn, ami beszippanthat a legtöbb másfél órás kintlétünkkor.

Három hetes kora óta minden nap kidugtuk az orrunkat a levegőre. Reggelente lesem hol az eget, hol a hőmérőt, s szurkolok, hogy a déli evés környékén legyen egy kis jó idő, ha a nap nem is süt, de legalább a szél ne fújjon és ne essen az eső. Hószállingózásban már voltunk kint, a nagy havazást már nem vállaltuk be, mert a kocsink kupolája nem túl stabil, így nem tudjuk kikerülni a hópelyheket. A gyermeket pedig nem szeretném eláztatni, na meg az sem lehet kellemes, ha alvás közben az arcán olvadnak el a pelyhek. Egyébként más baj nem történhet.



Nekem is nagy szükségem van a mozgásra, a levegőre, a társaságra. Útközben összefutunk még ismerősökkel, kicsalogatjuk a kismama-ismerősöket (remélhetőleg tavasszal többen leszünk már), meglátogatjuk a nagy- és dédszülőket, illetve barátokat, volt kollégákat: eddig minden napra kitaláltunk egy jó uticélt, ha nem más át fizettünk és bevásároltunk. Utóbbiak esetében egy őrző szemre szükség volt, ugyanis kevés boltba lehet kocsistól begurulni, így a kicsit kint kellene hagynom valakivel. Erre a célra szívesen jelentkeznek a rokonok és ismerősök, tehát szerencsések vagyunk, mert ha pesztrára van szükségünk, mindig van és lesz valaki. :)

Úgy gondolom ezeket a napokat mindenképpen ki kell használni, addig amíg nem sürüsödik be jobban a programunk, illetve amíg az idő is engedi. Később bizonyos délelőttöket felemészt majd az ételkészítés (hamarosan ugyanis neki kell állnom ismét főzöcskézni), illetve lesznek olyan napok is, valószínű, amikor csak épp az udvarra vagy az ablak közelébe tudom kirakni Borót.

2012. január 17., kedd

Kiscsaládok ha találkoznak...

Ezt is megértük, mondhatnánk. Három gyerek egy fedél alatt, három év alatt.



Barátaink kb. három évvel ezelőtt közölték, hogy babát várnak. A baráti körben ők voltak az elsők, ezért volt ez a hír különlegesebb, sokan vártuk a baba születését. Azóta játszadoztunk mi is a gondolattal, hiszen Sára születésétől kezdve mostanáig végigkövettük a gyereknevelés lépéseit és igyekszünk a fejlődése további szakaszaiban is részt venni, mostmár keresztszülői minőségben is. Aztán az életünk úgy alakult, hogy néhány hónap különbséggel, a Boda család második gyerkőcének a fogantatása után, nálunk is elindult a visszaszámlálás. Matyi és Boró között szinte négy hónap különbség van, de a terhesség ideje alatt többször volt alkalmunk megosztani a tapasztalatokat, azaz főleg én érdeklődtem a mikénetkről és a hogyanokról. Matyi születése után hozzám került Réka néhány kismama-ruhája, meg számos olyan kellék, szer és Sára ruhadarabjai, amiket ő már kinőtt és a kistesón nem állna jól.

Aztán eljött a nagy nap. Boró is megszületett, de a kedves barátokkal, családostól nem volt alkalmunk találkozni, pedig nagyon vártuk az alkalmat. Egyrészt azért, hogy mesélhessünk, élményekről, arról, hogy ki milyen módszereket alkalmaz a gyereknevelésban, másrészt, hogy szemügyre vegyük a törpéinket: ki mennyi nőtt, ki mit tud már. Sára már nagylány, eleredt a nyelve és nagyon aktív, továbbra is barátságos és társaságkedvelő kiscsaj maradt. Matyi sokat nőtt az elmúlt másfél hónap alatt, komoy udvarlója a lányunknak, nagyon lelkesen mosolgott neki, amint meglátta. Boró után Matyit ölbe venni meglepetést okozott, hiszen, kislányunk pihe súlya után szokatlan volt egy legénykét szorongatni, aki már a 4. hónapban van. Ő is akaratos, Boróhoz hasonlóan, ha nem tetszik valami hátra veti magát, majdnem hídpozícióban. Boró elég jól tűrte a gyerekek látogatását, nem nyürizett túl sokat, igaz, többnyire ölben volt, ami nyilván tetszett neki, függetlenül attól, hogy ki tartja a kezében.

Amint lejárt a látogatás, megnéztem a közös képünket és elmosolyodtam: ezt is megértük!

2012. január 16., hétfő

Gyerekbolondítás

Kettő az egyben. Ez a menő mostanában. Ilyen az a gyerekbolondító amt Boróka karácsonyra kapott a nagyszüleitől, és amely ötvözi a hinta és a bölcső funkciót. Láttunk már ilyent más otthonokban, sokan dícsérték, így mi sem akartuk megfosztani tőle gyermekünket, főleg, mert praktikusnak tartottuk, így kislányunk nevében ezt kértük az angyaltól, egy hónapos szülinapján pedig felszerelte apa.



Ha Boró beszélni tudna, biztos hálás lenne szüleinek és nagyszüleinek egyaránt, ugyanis ez a szerkentyű csodákat művel: melegben tartja a csöppséget, ringatja, lóbálja, megismerteti vele a szoba minden sarkát, elaltatja a kicsit, közben szülei mellett lehet. Központi helyre raktuk: a nappaliba, a fotel és a kanapé közé, így ha leheveredünk egyik vagy másik ülőalkalmatosságra, épp elérjük, így csak egy karnyújtásnyira van a hinta. Bármikor meglökhető, ringatható és ha a kicsi felriad, látja vagy hallja is a szüleit.

Szóval meg vagyunk elégedve vele.

2012. január 15., vasárnap

Fiús és lányos programok

Szólhatna ez a bejegyzés arról, hogy Borókával legújabban kocsikat tologatunk és focilabdát rugdosunk vagy, hogy Boró mellett egy fiucskát is nevelünk....., de e két kijelentés közül legfennebb a másodiknak van némi köze a valósághoz, legalábbis olyan értelemben, hogy egy himnemű egyed családunk negyedik tagja: Zsemle kutyánk

A "családosdi" és a "szülői" (gazdi) szereppel akkor kezdtünk barátkozni, amikor tavaly nyár elején elhoztuk pár hetesen a kis vizslát, aki már, ajaj nem is olyan kicsi, és borzasztóan eleven.  Ezzel a kölyökkel is épp annyi tennivaló volt és van, mint egy aprócska babával:
  • sétálás - ahhoz hogy elég hatásos legyen Zsemle esetében, legalább egy órán keresztül kell fárasztani, Boró tíz perces levegőzésnek is örül, annyira jól érzi magát kint, hogy szinte mindig elszundít
  • etetés - ha ez elmarad Zsemle esetében, mindent szétrág a drága, ami az útjába kerül, igaz, ezt olyankor is műveli, amikor nem éhes, csak unatkozik. Borónak a cici a mindene, ezt nem is kell magyarázni
  • altatás - bizony még Zsemlét is altattuk az első napokban, amikor még a garázsban aludt és keservesen nyüszített, mert hiányzott az anyukája. Éjszakáztunk vele is, ahogy Boróval az első héten, de a kutyát már nem kényeztetjük, kislányunk esetében pedig az altatás el-elhúzódik még, az éjszakai alvás viszont már nem okoz gondot
  • a cumi helyett is vannak nyugtató és némító elemek a kutya esetében: pl. egy szelet kenyér vagy műanyag palack
  • magyarázni lehet ugyan mindkét "gyereknekegyik sem érti (még!), de foglalkozni mindkettőjükkel kell. Korábban írtam, hogy aktív szülőknek....., ez a kutyára is érvényes, nemcsak a gyerekre. Egy biztos, Zsemle nem az a "nyugdíjas tempójú" eb.
Zsemlével helyrebillen kiscsaládunk férfi-női egyensúlya.



Ide vezethető vissza tehát bejegyzésem címe is. Gyakran elhangzik mostanában, hogy "mi a fiúk most megyünk sétálni", "amíg a lányok esznek, addig játszanak kint a fiuk". Mivel Zsemle már annyira megerősödött, hogy egyedül ritkán bírok el vele, a kutyadresszírozás szerep Tamásra marad, a lányos, finom teendők pedig természetesen rám. Hétköznap a lányok délelőtt sétálnak, hétvégén szopizás közben a fiuk kelnek útra. Míg mi böfizünk, naaagy játszás zajlik kint az udvaron, amit a lányok egyelőre az ablakból szemlélnek, de majd eljön annak is az ideje, hogy a gyerkőcünk és kölykünk egymást kergetik az udvar egyik feléből a másikba.

2012. január 11., szerda

Mindennapjaink

Valósággal rohan az idő. Amióta Borókával töltöm a napjaim, mintha kétszer olyan sebességgel haladnánk előre, mint korábban. Az is meglepő számomra, hogy már négy hét eltelt, amióta a kicsi világra jött, de sokszor esténként szoktam azon hüledezni, hogy mááááár eltelt a nap, hiszen alig kezdődött el. Valószínű az órákra lebontott teendők eredményezik ezt az érzést: gyakorlatilag a kajálások időpontjához kötünk minden egyéb tennivalót. Két evés közti időszakot kell feltölteni tartalommal - erről szól a történet.

A napok egy a számomra irtó korai időpontban kezdődnek. Valójában reggel hatkor még sem én nem vagyok igazán magamnál, sem a gyerkőc nem ébred fel mindig, de a tapasztaltabbak tanácsára, muszály ilyen korán kezdjük az evést, hogy aztán a hatszori papálás beférjen a programba és éjjel aludjon a gyerek. Ebbe az első szopizásba általában Boró és én is belealszunk, Tamás elmegy munkába, aztán szundítunk ketten legalább tíz óráig. Van amikor Boró túlalussza az anyját, de ha tizenegy óráig nem szedem fel magam, akkor már szinte a fél nap is eltelt.

Ez az ún. reggelizés, amit már nem sötétben fogyaszt el a gyerek, hanem elhúzzuk a sötétítőt. Én pótolom az éjszakai szomjazásom és megkukkintom, hogy volt-e valamilyen "termés" az éjjel. Miközben én reggelizem, Borónak a reggeli műsora a nappaliban folytatódik, legújabban a blupban. Tudom, hogy nem túl egészséges (bemelegszik és a háta sincs teljesen egyenesen), de irtó nyugodt állapotban tűri a délelőtti időszakot. Hosszú percekig nézelődik, vezényel, sőt időnként hangoskodik is. Ezt a pár órát egyelőre magamra tudom fordítani: táplálkozás, tisztálkodás, házrendezés, szellőztetés. Közben bekapcsolom a gyerekdalokat a kicsinek, s ha elkeseredik, nótázgatunk egy cseppet.

A déli papa után útra kerekedünk, persze előbb Zsemit be kell zárni, s természetesen az ő kajálásáról sem szabad megfeledkezni, de ha már bekerült a ketrecébe, akkor még csak azért sem fogyasztja el a reggelijét. Duzzog, hogy őt miért nem viszem sétálni. Majd annak is eljön az ideje.... Egy vagy max. másfél órás séta után, ha szerencsém van, akkor sikerül Borót úgy kihámozni az ezer rétegű cucc közül, hogy csak minimálisan ébred meg és képes hason szunyokálni a délutáni papáig. Ilyenkor általában sajnálom őt, mert muszály felköltsem álmából, de hozzá kell szokjon ő is ehhez a rendszerhez.

A délután 4-5 órai papánál szokott megérkezni Tamás, így kezdődnek a játékos percek. Amíg a kicsi többé-kevésbé nyugodtan szemléli a színes játékait, általában sikerül összehozni a közös ebédet, amely alatt, ha Boró jó kedvében van, csak max. háromszor kell felállni az asztaltól, hogy visszarakjuk a cumiját.

Estére többnyire lefárad és hisztisebb a gyerkőc, így sokáig nem marad nyöszörgés nélkül. Kell foglalkozni vele. Ilyenkor Vida Ágnes szavai csengnek a fülemben: aktív szülőknek, aktív gyereke születik. Tehát semmin nem kell csodálkozni. Késő délután nem rakjuk még be a kicsi ágyba, hanem velünk van a nappaliban, a kis fészekben. Így nem is alszik olyan mélyen, hallja a mozgásunkat, valamelyest érzékeli, hogy nappal van. Ezzel szeretném hozzászoktatni ahhoz, hogy ha éjszakai alvás következik, akkor az teljesen más hangulatú: nincsenek fények, zajok, papa, csak a bubura, a pihenésre kell koncentrálni.

Az utolsó két evés között szoktunk fürdeni. Ennek időpontját annyira szoktuk kitolni, hogy ha lehet ne legyen farkaséhes még a gyerek, de azért, ha lejár a fürdetés, öltözködés, tornászás már csak a lefekvés maradjon hátra. A villanyoltásra 10 órakor kerül sor, persze, ez még nem azt jelenti, hogy szopi után berakom az ágyba, leoltom a villanyt és alszik is. Na neeem épp ilyen egyszerű. Addig stimmel, hogy leoltom a villanyt és kimegyek a szobából, de néhányszor még vissza kell nézzek, cumi-ügy miatt, hát- és fejsimogatás, zenedoboz felhúzása, ilyen-olyan gyerekbolondító cselek, ahhoz hogy végképp álomba merüljön. Bevallom, hogy az ötödik bemenetelem után már megnyomom az "ignor" gombot, s türtöztetem magam, hogy ne menjek be többet, mert magától is elhallgat, elfárad. Eddig működött.

Kezdünk összeszokni és megszokni az ilyen stílusú napokat!

2012. január 10., kedd

Cum-cum és a tarka barátok

Délelőttönként, a tíz és tizenhárom órás papa között, illetve délután a séta utáni időszakban vagy a blupban vagy a kis fészekben ücsörög a csöppség, na jó, nem ücsörög, csak úgy elvan a maga kis világában. Hevesen szívja a cumit, de van amikor arról is megfeledkezik és olyankor csak a tarka barátaira koncentrál. Néha még fel-felsír, vagy azért mert eszébe jutott, hogy eltűnt a cumija, vagy mert a nagy hadonászásban ráborult az egyik játéka, de az is megtörténik, hogy egyszerűen csak elunja ezt a semmittevést, olyankor pozíciót kell változtatni, s minden az újdonság erejével hat. Ha pedig éhség a sírás oka, akkor mese nincs, bohockodás ide vagy oda, semmi nem működik csak a cici.

Ma este így figyelte a pajtikat:


2012. január 9., hétfő

A szomjazásról

Legyen az reggel, délben, este vagy éjjel, szoptatás előtt, közben vagy után, ebédkor vagy azután, sétálás előtt vagy valamelyik megállónál, vendégek érkezésekor vagy közben.... Egyszóval bármikor és mérhetetlen mennyiségben képes vagyok folyadékot fogyasztani. Tudom, hogy ez természetes, mert a szervezetemben levő vízmennyiség nagyrésze a kicsihez jut, de nem győzzük pótolni az itthoni folyadék-készletet olyan gyorsan, ahogyn én fogyasztom mostanság.

Igaz, hogy a terhesség utolsó szakaszában már rákattantam a tejre, úgy, hogy legalább egy liternyit behörpintettem naponta. Ez a tejimádat most is folytatódik, csak állandóan nem tudok tejet inni. A legjobban a laposvíz oltja a szomjamat. Igaz ebben semmi tápláló nincs, de a szükséglet kielégítésére tökéletes. A frissen facsart gyümölcslé is megfelelő lenne, a gyümölcsöket viszont inkább hámozva eszem, a csavarásig nem jutok el.

Sokszor úgy érzem magam, mint a sivatagban. Bár a levegőn keveset vagyok, a szám olyan, mintha folyton kifújta volna a szél, mert állandóan kiszárad és behasad, a kezemet és arcomat is naponta kellene krémezzem, mert előbbi olyan már mint a smirglipapír, utóbbi pedig, mintha hámlana.

Szóval, nem kell rám furán tekinteni, ha épp egy kétlitres műanyag palackból vedelem a vizet (már unom kitölteni) vagy napközben egy csupor tejjel szédelgek le s fel a házban .... csak a kiszáradásom ellen harcolok!

A színek és fények varázsa alatt

Boró születése előtt gyűltek lakásunkban a babakellékek, többek között játékok is. Többnyire unokatestvérektől és ismerősöktől örökölt ruhák és bababolondító darabok. Mi is vásárolgattunk ezt-azt, ezeket viszont már a mi ízlésünk szerint válogattuk ki. Kicsit egoista módon eldöntöttem, hogy ha fiunk , ha lányunk lesz, nem a standard megszokott színekkel fogom felöltöztetni a kisszobát és a gyereket sem.
Persze, ez nem minden esetben megvalósítható, ugyanis a kislányoknak szánt ruhák kilencven százaléka rózsaszín, így elkerülhetetlen ez a szín. Az általam imádott zöldet szeretném továbbadni, majd ha elég érett lesz, ő maga is eldöntheti mi tetszik neki, s mi nem, egyelőre a szülők ízlése irányítja.

Mivel az első napokban még nagy jelentősége nem volt annak, hogy bármilyen típusú, színű vagy formájú játékkal kapcsolatba hozzam a kicsit, nem is izgattam magam amiatt, mit hova helyezzek el a kicsiszobában. Egyedül a zenélő dobozzal barátkoztattam a csöppséget. Felfogott belőle valamit vagy sem, nem tudom biztosan, amikor először felhúztam neki a dobozt, hosszasan ült csendben, azóta még többször probálkoztam, de nem mindig kötötte le a figyelmét, ebből gondolom, hogy még korai volt.

A védőnő javaslatára ma előbányásztam a meglévő színes játékait és látható távolságra leraktam Boró elé. Meglepetésemre ezeknek az élénk színű figuráknak nagyobb sikere volt, mint korábban a dobozkának.



Ezek nem dalolnak ugyan, viszont, szerintem a sárga, a piros, az erős zöld és sötét kék olyannyira megragadták a kicsi figyelmét, hogy bámulatos módon hosszú percekig nézte őket, sőt még a cuminak sem volt már nagy keletje. Kipottyant a szájából, de ő pisszenés nélkül vezényelt időnként, bámészkodott, csendben volt. Igaza volt a védőnőnek, hogy a sápadt, semmi színű játékok ebben az időszakban semmire nem jók, max. porfogónak tarthatók.

Örültem, hogy barátkozik a kicsi a színekkel és fényekkel. Van remény, hogy a zölden kivül más színt is megismerjen :p. Már jól megfigyelhető, hogy ha el-elmozdul valami az orra előtt, akkor követi a szemével és ha ölben tartjuk akkor is figyeli a hozzá beszélő személyt.

2012. január 7., szombat

Jó anyának lenni és jóanyának lenni

... mindkét változat foglalkoztat.

Az első megfogalmazás picit idegen számomra. Lehet ez most meredeken hangzott, de valójában attól függetlenül, hogy kislányunk születése óta több mint három hét eltelt, még mindig nem tudatosult maximálisan bennem az a tény, hogy ANYA lettem. Az első napok, hetek, nappalok és éjszakák kicsit olyan hangulatban zajlanak, mintha az életem most a babázásról szólna. Felfogtam, hogy ez egy felelősség, hiszen ez a csöppség hozzám van kötve. Az első félév erről fog szólni: a szimbiózisról. Azt nehezebb megszokni, hogy ez a kis szuszogó lény belőlem bújt ki, tíz hónappal ezelőtt bennem növekedett és én adtam életet neki, most pedig nemcsak rendezem és az őt érintő napi rutinteendőket elvégzem, hanem vele együtt és érte élek. Az anyaság szerephez fel kell nőni, azt hiszem. És én most vagyok abban a fázisban, hogy ezt a szerepet tanulom és igyekszem azonosulni vele, tudatosítani magamban a játék mögött álló tartalmat. Nemcsak környezetem számára furcsa ez az állapot - hiszen fiatal kismama-barátnőm is azt mondogatja: nehezen hiszi el, hogy anyuka lettem én is - számomra is új még minden. Biztosan eljön az a nap is, amikor majd bátran kijelenthetem: jó anyának lenni.



A második megfogalmazás egy hosszabb folyamat eredménye. Ez a gondolat főleg hazaérkezésem első hetében kezdett el marcangolni. Fel lehet-e időben készülni az anyaságra úgy, hogy aztán ne álljunk tanácstalanul a ház közepén egy bőgő csecsemővel? Úgy érzem szülés előtt elég sokat beszélgettem anyukákkal, kismama-beszélgetésre is jártam, meg kismama-tornára, szaklapokból is próbáltam okulni, mégis a gyakorlat amolyan mélyvíznek tűnik. Nem úgy ismertem magam, mint aki könnyen elcsügged, elkeseredik, mégis amikor többszöri cucukázás és mindenféle próbálkozás ellenére sem tudtam elhallgattatni gyermekem, úgy éreztem, nem vagyok képes erre a szerepre, belőlem nem lesz jóanya. Felkészületlen vagyok.....

Kellenek az apró "sikerélmények", amelyek bíztatóan hatnak. Ha az én karomban is elcsitul a kisded, nemcsak az apja ölében, ha sikerül többször egymás után különösebb probléma nélkül elaltatni a gyereket, ha tisztába tudom úgy tenni, hogy közben nem visít és ha meg tudom úgy füröszteni őt, hogy ne csússzon ki a kezemből vagy a locsi végén nem ordít torka szakadtából... Ezeket mind pozitívumként élem meg.

Azt mondják, ösztönszerűen minden nő tudja hogyan kell jóanyának lenni. Én is az szeretnék lenni!

Babakocsis sétánk

Régóta vártam azt a napot, amikor kimozdulhatunk Boróval egy egyszerű levegő-szippantásnál hosszabb időre. A húsz perces levegőzés alkalmából lehoztuk a Botikától örökölt babakocsit és a tunning darabját, vagyis a mózeskosárhoz hasonló merev zsákot, amely most az első időszakban tökéletesen megfelel a célnak: a baba háta egyenesen áll, tél lévén jó meleget tart és rászerelhető a meglévő kocsira. Jó, az mellékes és bónusznak számít, hogy színben is talál a kocsihoz.

A rituálé elkezdődött.
Első lépés: megetetjük a babát, majd bőfizés közben elővesszük a "kinti" ruhadarabjait
Második lépés: becsukjuk Zsemlét a ketrecébe, mert ő még nem érett meg arra, hogy türelmesen végignézze, amint a babával kisétálunk a járdán
Harmadik lépés: felöltöznek a szülők
Negyedik lépés: felöltöztetjük Borót, a cumit semmi szín alatt nem felejtjük el és a mozdulni nem tudó csomagot berakjuk a kocsiba
Ötödik lépés: zárunk, majd leemeljük közösen a babakocsit és indulunk is

Ez a ceremónia annyiban fog eltérni a felsoroltaktól akkor ha majd egyedül kell mindezt művelnem, hogy a babát csak lent, a lépcső alján fogom betenni a kocsiba. Így majd nem kell cipekedni.

Maga a séta olyanra sikerült, ahogy elképzeltük. Amíg kiértünk a kapun, Borónak még nyitva volt a szeme, takargattuk az arcát, nehogy megfázzon, habár annyi réteg ruha volt rajta, hogy moccanni sem tudott, szegény. Amint kifordultunk a sarkon már csak résnyire volt nyitva a szeme, a Balcescu utcai járda "fantasztikus" állapota miatt pedig annyit zötykölődtünk, hogy hamar elszundított. Végig csukva volt a szeme, a cumiját persze nem engedte el. Sem az autók burrogása, sem a járókelők hangoskodása vagy a kutyák ugatása nem ébresztette fel.



Amikor visszaérkeztünk az udvarra, mintha megérezte volna, hogy vége a sétánknak, kikukucskált a takaró mögül. Bent megszabadítottuk a gyermeket a sok culától, aztán következett a szokásos erőlködés, mert úgy vettem észre, hogy mindig a levegőzés után következik a trotyi. Segítettünk neki, hogy könnyebben átessen ezeken a "nehéz pillanatokon", kis görcsoldó cseppel és hasra fektetéssel, ami bár néha kihozza a sodrából, most bevállt és jöhetett is a délutáni bubu.

2012. január 6., péntek

Még szerencse, hogy nagy a ház...

Sajnos nem úsztuk meg az első időszakot bacik nélkül. Szerencsére nem a Kicsi betegedett le, hanem az apja, viszont ez sem túl jó ránk nézve. Apának kellemetlen, mert a rossz közérzet mellett, nem foghatja ölbe, nem babusgathatja gyermekét, ugyanakkor a sors iróniája az, hogy nem is a gyereksírás miatt, hanem a betegség miatt kellett kiköltöznie ágynemüstől, ruhástól a nappaliba.

Nekem sem kedvező ez az állapot, mert nem merek közeledni, nehogy elkapjam, mert én még orvosságot sem szedhetek, de emellett minden babás teendő rám marad. Azért is drukkoltam, hogy a gyerek "ne válasszon" el minket, ne kelljen külön aludjunk. Ez most egy ilyen időszak, remélhetőleg nem tart sokáig.

A kicsi ebből az állapotból sem fog fel semmit (szerintem), csupán azt érzékelheti, hogy ha a mélyebb hangú emberke, a férfihang közeledik, neki többet kell a kicsi szobában, az ágyikójában ülnie. Ennek eredményeként a délután nagyon békés, csendes volt Boró. Meglepően sokat aludt, pedig máskor esténként kezdődik az ő műsora. Lehet azt hiszi, itt az este, aludni kell. Igyekeztem a "reflektorfényeket" égve tartani, hogy ha nem más, lássa, még nappal van. Nem tudom, ez mennyire működik, de a szakirodalom szerint, ha éjjeli bubura készítjük gyerekünk, csak akkor sötétítsük le teljesen a szobát.
Egy idő után meg kell tudja különböztetni az éjjeleket a nappaloktól.

Ma napközben elég éber volt, így "játszani" is tudtunk a zöld takaróval. Szegény gyermek, csak ezt az egy színt fogja ismerni :-) "Sok választása nincs" - ahogy Kati mondta. Szerette a blupban: vezényelt, boxolt, hadonászott, bámészkodott, aztán amikor elkapta a cumit szundított is egy keveset, amíg fel nem költöttem, mert ebédidő volt.



Apropó, a tegnap nem hiába voltam bizakodó. Végigaludtuk az éjszakát, ketten. Én egyedül a nagyágyban, ő a kicsiben. Reggel 6kor ő ébresztett, aztán reggelig a nagyágyban folytattuk a szundit ketten. Ez a mi kis rituálénk: Boró csak a reggeli szopi után aludhat a nagyágyban, mert olyankor még én is kómás állapotban vagyok, alig tudok ébren maradni.

2012. január 5., csütörtök

Baba-mama altató

Az éjszakai alvás nem az erősségünk. Volt már "hidegben és melegben" egyaránt részünk, vagyis zsinorban átaludt éjszakákról nem dicsekedhetünk, de ne panaszzkodjunk, mert három hét alatt 3-4 ún. horror-éjszakánk volt, amelyeken gyermekünk a lefekvés idejétől a kakas kukorékolásáig ébren volt. Őszintén, nem értettem, hogy honnan van energiája olyan sokáig ébren maradni, mert nekünk, szülőknek, nehezünkre esett őrködni felette. Az ilyen álmatlan éjszakáknak is volt viszont pozitívuma: másnap végig aludt a csöppség, sok baj nem volt vele, csak az est közeledtével már reszkettem, hogy mi vár ránk.

Kopogjuk le, az elmúlt három éjszaka elég gördülékenyen zajlott. Megtörtént, hogy fel-felsírt a kicsi, majd magától vagy cumival visszaaludt, de az is előfordult, hogy vele egy szobában "aludtunk". Időnként alvajáró stílusban legurultam az ágyból, visszahelyeztem a cumiját, majd amíg csendben maradt, visszaaludtam. Hogy hogynem, egyszer csak reggel lett, és kezdődött a nap az evéssel.

A legmeglepőbb este talán a tegnapi volt: nyolc óra körül papált, akkor még vaciláltam, hogy tizenegykor költsem fel vagy sem. A kérdésemre hamar kaptam választ, ugyanis 11 órakor még nyitva voltak a szemei, így nem kellett felrázzam. A taktika az volt, hogy papa után nem böfiztetem meg, hiszen úgy tűnt, hogy elég álmos ahhoz, hogy csak szürcsölgesse a tejet, nem habzsolta, így levegőt sem nyelhetett. (Máskor épp a böfiztetésre ébredt meg annyira, hogy a szemei annyira kinyíltak, mint a reflektor - ezek a reménytelen esetek). Aztán a jól bevált hasra fektetés következett, ami időnként kihozza a sodrából, mégis ilyen pozícióban hamarabb elfárad, ha hisztiről van szó. A szokásos elsötetítés, csak az örökégő világított. majd lestük az órát. Tizenkettőkor egyet nyüszített, aztán reggelig húzta a csendest. Szerencsére beállítottam az órát 6ra, különben nem tudtam volna felkelni még én sem.

Lássuk, ma este mi lesz?
Bízom benne, hogy megszívja majd a víz és hamar álomba szenderül és ezúttal is ringatásmentes éjjelünk lesz.

2012. január 4., szerda

Fürdetjük a legkisebbet

Amikor épp akadt szabad és száraz keze apának, sikerült lencsevégre fognia Boró első babakádas fürdetését.

Íme a bemelegítő:




És ez már a "mély vízben":

Három hetesen: igazi locsi-pocsi és levegőzés

Vártuk a harmadik hetet, hiszen tudtuk, hogy több fontos esemény fog következni: egyrészt ezen a héten telt el az ötödik nap atóta, hogy lehullt a baba köldökcsonkja, így megejthető az első igazi fürdetés, illetve szintén ebben az időszakban kezdhető el a levegőzés.

Mindenki körülöttünk hangsúlyozta az első fürdetés fontosságát, ugyanis annak hangulata meghatározza majd a többi locsizás jellegét is. Számos példát hallgattunk végig, hasznos útbaigazítások, bevállt praktikák, jó fogások és szokások. Hétfőre terveztük a Nagy napot, de a nagy izgalom és készülődés ellenére halasztanunk kellette az eseményt, ugyanis Boró biológiai órája megelőzte szülei karóráját: mire mi elkészültünk és felkészültünk testileg és lelkileg, ő, szegényke olyannyira megéhezett, hogy a cici-keresésen kívül más nem érdekelte, csak hiszti. Lefújtuk az akciót.

Másnap korábban nekifogtunk a készülődésnek, s ez meg is hozta a várt eredményt. Nem volt izgalommentes a keddi nap sem. Az utolsó előtti etetés után már tördeltem a kezem, hogy vajon megnyugszik-e kellőképpen a Kicsi, elmarad-e a szokásos hiszti és nyugodtan nekifoghatunk a ceremóniának. Addig húztuk, nyúsztuk az időt, míg 9 óráig többé kevésbé nyugodt hangulatban nekiláttunk a tisztába tevésnek. A nyugtalanságnak is volt némi magyarázata, ugyanis nem volt üres a pelus, de a tisztába tétel közben sem tört el a mécses, csak cuppogtatott a Drága, mit sem sejtve az elkövetkező percekről. A szokásos "áztatás" nem maradt el, bár el is feledkeztem róla, így amikor a csoré leánykát megemeltem és a kád fele igyekeztünk, ő ügyesen eleresztette magát és a nadrágomat, meg a zoknimat elöntötte meleggel. Meglepődtünk mindhárman, pár másodperces habozás után viszont, mintha semmi sem történt volna, haladtunk tovább a folyamattal. A pisi várhatott a padlón.

Óvatosan kóstoltattuk meg a babával a kamillás vizet, előbb csak a lábikóját, talpát, térdét érintettük be a vízbe, majd lelocsoltuk a hasát, arcát, hajacskáját. Közben igyekeztem bár a teste egy részét ráhelyezni a csúszdaszerű műanyagra, de teljesen nem engedtem el, mindvégig tartva, mert ezt ő is igényelte a biztonságérzete miatt. Sajnos csak két kezem volt, elfért volna még vagy kettő, mert a Tamásé is egy adott ponton foglalt volt a filmezés és fényképezés miatt, de megoldottuk.



Ez a locsizás nem arról szólt, hogy órákig áztatjuk a gyermeket, csupán megszerettetjük vele a locsit. Egy biztos, nem ijedt meg tőle, nem hisztizett, nem sírt, ami jó jelnek számít. Az öltöztetés is gördülékenyen zajlott (új ruhát kapott a baba),



Persze a szokásos esti torna apával sem maradt el, majd egy-kettő álom jött a baba szemére, kár, hogy még egyszer fel kellett ébrednie a papa miatt. Ha ez utóbbi elmaradt volna, talán, tökéletesnek is nevezhettem volna az estét. Mi, szülők azért felszusszantunk egy cseppet, hogy sikeresen zártuk ezt a próbát és megteremtettük gyermekünknek a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy ne féljen a locsizástól.

Ma lettünk igazából 3 hetesek. Reggeltől lestük a kinti időjárást, és szurkoltunk, hogy szálljon fel a köd, bár néhány perc erejéig, hogy kimehessünk a levegőre. Délre kisütött a nap. Megvártuk apát is, hogy hazaugorjon, arra az öt percre, aminél a készülődés, az öltözködés jóval több időt vett fel, de nem számít, holnap már megduplázzuk a kint töltött időt. Macis ruhadarabok előkészítve, szinte minden jó is lett volna, kivéve a spekete, ami csak a feje búbjára volt jó, így gyors cserére volt szükség, a pihi-puhi zsákocska ujja pedig - bár miniatűr kategória - mégis jó kényelmes neki.



Az öt perc néhány fotó elkészítésére és Zsemle beterelésére volt elég. Boró ki sem nyitotta a szemét, nem csoda, hiszen olyan nagy fénnyel találkozott, mint még soha, bár az ablakhoz többször vittem már. Levegőzés után látszólag nyugis volt, s perceken belül, ringatás nélkül el is szundított. Igaz, nem is szundítás volt az, hanem mély álom: még a pórszívó zaja sem zavarta meg.

Egyéni produkciók

Alig pár hetesen több egyéni teljesítménye van már csemeténknek. Nem cigánykerekezésre vagy versmondásra gondolok, nyilván, hanem a maga módján és korához illő produkciókra, amelyeket, mi mint szülők időnként megmosolygunk, máskor megdicsérjük érte a kiscsajt vagy drukkolunk neki, hogy sikerüljön.

Csukli-bukli mester
A csuklás végigkísérte Boró és anyukája eddigi életét. Terhesség alatt, főleg az utolsó időszakban gyakran éreztem az alhasamon egy ritmusos, apró lüktetést. Olyan volt, mintha bentről kopogtatna valaki. Eleinte csak sejtettem, aztán utanáolvasva beigazolódott, hogy ha a pici belekortyol a magzatvízbe, megtörténhet, hogy csuklani kezd, amit anyukája is érezhet. A csuklás végigkísért a vajúdás ideje alatt is. Órákon keresztül csuklottam, minden egyes összehúzódást egy-egy csuklás követett. Egy darabig jól szórakoztunk ezen, főleg, ha a nagy csendben, amikor minden kismama koncentrál a maga fájdalmára, az én szobámban 8, 7, majd 5 percenként egy "állati" hang hagyta el a torkom. Boró világra jövetele után napi rendszerességgel, szinte minden evés után jelentkezik a csuklás. Van, amikor egyedül megszabadul tőle, máskor viszont kis segítségre van szükség, hogy megnyugodjon a rekeszizma a Kicsinek.

Jól neveltség: böfi nincs!
Nálunk nem divat a böfizés, legalábbis kislányunk nagyon ritkán böffent, bár kopogtatjuk rendszeresen a hátacskáját papa után. Ehelyette szívesen bedob egy sorozat-csuklást. Hiába na, jól nevelt. :-)

Cumivető bajnok
A cumi mindaddig nagy szám a Boró szájában, amíg az elalvást segíti. Aztán hirtelen eltűnik. Van amikor a térde környékén vagy épp a fejétől három arasznyira találjuk meg. Igazi bűvészmutatványt művel a cumival, vagy az ujjait akasztja be és azzal hadonássza ki a szilikondarabot a szájából vagy kiköpi, jó messzire.



Karmester
Még a kórházban megfigyeltem kislányunk művészi hajlamát. Vezényelni szokott, a drága, méghozzá álmában. Van amikor szopizás közben alszik úgy el, hogy a tenyerei legyezőszerűen kinyílva maradnak, vagy ha csak egyszerűen az oldalán fekszik, akkor is előfordul: álmodik valamit vagy csak hirtelen nagyobb levegőt vesz, aztán összerezzen és karmesteri mozdulatot produkál.



Röf-röf, szöszmösz
A nyöszörgést és kényeskedést nálunk többféle hangeffektus követi. Belefúrja fejecskéjét az ölében tartó személy nyakába, majd fel-fel röffent, hevesen szuszog és szöszmötöl. Ilyenkor általában az éhes vagy nem tud elaludni.

Gézáztató
Az elmúlt időben, napi rendszerességgel, legalább egyszer a peluscserét pisilés követi. Általában a fiuk szokása - azt mondják - de nálunk is nagyon divatos. Az az igazi, ha már bekentem a hajlatokat a krémmel és csak a gézzel érintkezik a bőre, tehát a pelus csak készülőben van, olyankor kezdődik az áztatás. Kétszer az is előfordult, hogy épp a levegőben tartottam, amikor elindult a folyamat. Legutóbb fürdetés előtt történt így, anya nadrágját és zokniját áztatva el, de nem fontos, a lényeg, hogy haladtunk előre a fürdetési rituáléval :-)

Haaj, de jó a hajmosás
A hajápolás külön fejezetet érdemel gyermekünk életében, hiszen kevés baba születik ilyen hosszú hajjal. A nagybetűs locsi előtt, már kétszer is meg kellett mossuk Boró haját, hiába na, az ünnepeket nem várhattuk "zsíros" hajjal. Valahányszor a csap alá duktuk a kis buksiját, megszeppenve pislogott, s figyelmesen nézte a szüleit, vajon, mit művelnek vele. Úgy tűnik, szereti ezt az atrakciót.



Nyaktornász
Egyik napról a másikra arra lettem figyelmes, hogy ha hasra fektetve altatom a Kicsit, ő maga megadja az irányt, vagyis, hogy a bal vagy jobb arca feküdjön a gézlapon. Ezt alvás közben is meg-megváltoztatja, magától. Teniszmeccs nézőjére hasonlítható a mutatvány: jobbra-balra tekeri a nyakát...

2012. január 2., hétfő

Maszatból Boróka

Van ott egy Kis Maszat - mondta a doktornő először, amikor megpillantotta az ultrahangos vizsgálaton a magzatot. Valóban csak egy kis foltocska volt látható a hetedik hétben, viszont hallottuk a szívhangját, ami elég bizonyíték volt arra, hogy babánk lesz.

Hetekig, hónapokig KisMaszatnak hívtuk, hiszen nemét még nem ismertük. Aztán visszatérő motívumként érdeklődött szinte mindenki a neme felől, kezdődtek a fogadások. A nagyszülők és a család  egy része fiúra tippelt. az ismerősöktől kapott ruhákat is többnyire úgy csoportosítottuk előbb, hogy a kékes színűek hozzánk kerüljenek, a kislányosak pedig Annához. Nekem nem volt preferenciám. Talán, szívem mélyén egy hajszálnyi reményem volt abba az irányba, hogy lányunk legyen. Apa mondogatta, hogy ő úgyis tudja már a kicsi nemét.... Igaz, végül nem árulta el, hogy eltalálta-e vagy sem, úgy gondolom, mint az apukák többsége fiúra tippelt ő is, legalábbis ha pasis társaságban voltunk, akkor ez már fogadás tárgyát is képezte. Ettől eltekintve biztos voltam abban, ha KisMaszat Boró lesz és nem Bence, apa ugyanúgy imádni fogja a csöppséget, sőőőőt. A jóslatom beigazolódott egyébként, imádják egymást.



Az utolsó hónapokban nagyon ráhangolódtunk Boróra. Munka közben beszéltem hozzá, reggelente ugyanis mocorgott a drága, az igazi programot estére tartogatta mindig. Amikor apa átölelt lefekvéskor, ő akkor töltötte fel az elemeket és nyüzsgött, mint egy kis kukac. Apa simogatását időnként egy-egy rugással vagy hirtelen mozdulattal reagálta le. Amikor először érezte apa is Borót, bizony meglepődött, nem felejtem azt a különös mosolyt az arcán, majd néhány hónappal később azt az örömteli arcot sem, amikor először szopiztunk otthon Boróval: apa felénk hajolt, megölelt és könnyel telt meg a szeme. Ez az igazi boldogság. Ehhez hasonlót ritkán érez az ember.

Kilenc hónap, avagy készülődés a baba érkezésére

Azon szerencsés anyák közé sorolnám magam, akiknek a gyermekük fogantatásától számított kilenc hónap nem tehert jelentett, hanem áldott és kellemes állapotot. A kis magzat az első hónapokban mindössze a fura közérzetem révén jelezte meglétét, aztán hónapok múltán a derekam fájdogált, és természetesen a hasonalvás is elmaradt ez idő alatt, de más anyukák beszámolóihoz képest ezeket a "tüneteket" semmiségnek éltem meg.

A megszokott életmódunkat folytattuk, legalábbis addig, amíg az utolsó egy-két hónapban le nem lassultam volna, de mivel az egészségem is megengedte, nem akartam bura alatt tölteni a terhesség időszakát. Így nem iktattuk ki a nyári programból a Bálványosi tábort, a kosármeccseket, a kocsmázásokat, a könnyűzene-koncerteket. Gyerkőcünk zenei nevelése jó korán elkezdődött: Quimby, Csík zenekar, Balkán Fanatik, Kaláka - csupán néhány olyan koncert amelyen ő is "részt vett", időnként dobbantott egyet- kettőt, máskor, a barátok szerint a köldözsinort pengette :-). Esténként hármasban néztük apával a 24 című sorozatot. Igaz nem gyerekeknek való filmről van szó, de elmosolyodtunk azon, hogy nem csodálkoznánk, ha Jack Bauer lenne a kedvenc filmszereplője és születése után az ő hangját is megismerné majd, mint a szüleiét.

A kilenc hónap alatt nagyon figyelmes lettem környezetemben fel-felbukkanó babakocsisokra. Úgy tűnt, hogy a fél város velem egy időben várja babáját, hiszen a baráti körben, az ismerősök közt és nemcsak egyre több terhes anyuka bukkant fel. Volt olyan csajos esténk is, hogy ötünk közül hárman pocakosan ültek asztalhoz, így elképzelhető, hogy mi jelentette a központi témát. Megváltozott érdeklődési köröm, hiszen ahogy közeledtem az év végéhez egyre érdeklődőbb lettem a szülés, a vajúdás, a gyermek ápolásával, babacuccokkal kapcsolatos témák iránt. Már nyáron elkezdtük beszerezni a babakellékeket, pedig rengetek időnk volt még hátra, de jól esett tervezgetni, vásárolgatni, s szinte turkáló-függő lettem. Én, aki mindig untam turkálókban bámészkodni, ha babaruhákról volt szó, képes voltam hetente benézni és ha nem más, egy kis harisnyát vagy sapkát válogatni a kicsinek.

Úgy emlékszem, az igazi kismama-tempót novembertől vettem fel, vagyis az utolsó hónapban. Nem voltam rosszabbul, mint azelőtt, csupán nem bírtam már túl sokat ficánkolni. Lelassultam. Mindenki a sok sétálást javasolta. Ennek igyekeztem eleget tenni, bár miután eljöttem szülési szabadságra annyi célt tűztem ki magamnak, hogy alig bírtam utolérni magam. Teljes gőzzel belevágtam a háziasszonyi teendőkbe (sokak meglepetésére): főzés, sütés, takarítás. Oda jutottam, hogy az egyik nap a járdánkat is lesepertem. Igaz a szomszédok is furán néztek rám. A sétapartnerem Zsemle volt, hiszen egy darabig gyalog, majd autóval mentünk tekeregni – autóval a lovardáig, ott aztán elengedtem.



Így teltek a napjaink, kimerítettem minden házi teendőt, kipipáltam minden házi feladatot, még a karácsonyi bevásárlást is megoldottuk, készen álltam Boróka érkezésére.

Nagyon és napról napra izgatottabban, kíváncsibban vártam a csöppséget….

Buborék

Úgy gondoltam, hogy első bejegyzésem nem szólhat másról, mint e blog nevének a magyarázatáról. Kicsit fura, hogy egy naplónak neve vagy címe van, hiszen számomra egyértelmű, hogy rólam, rólunk szól, így különösebb magyarázatra nem lenne szükség....

Új fejezethez érkeztünk. Életünk attól a pillanattól változott meg igazán, hogy kibővült a családunk. Nem csak azért gondolom így, mert olyan egyszerű dolgok módosultak a hétköznapokban, mint a munka, tévézés, kocsmázás helyett pelenkacsere, szoptatás és babázás, hanem legfőképpen azért, mert az "én" és "te" helyett az "ő" lett a legfontosabb. Ő került a középpontba, ő irányítja életünk. Nem értünk, hanem őérte élünk. Attól a perctől kezdve, hogy egy új, aprócska, szuszogó lény került a kisszobába, úgy éreztem, hogy az elmúlt huszonhét esztendő mind eltörpülhet, félre tehető a most kezdődő évekhez képest. Egy nagy buborékba besűríthetem az elmúlt éveimet, amelyeket - bár 18 elmúltam - gyerekként éltem meg. Most pedig a mi kis csöppségünk buborékát kezdjük el fújni, megtölteni minden kedvességgel, szeretettel és családi harmóniával...

Nem lennék én, ha a névnek nem tulajdonítanék többletjelentést.
Egymás irányába gyakran intéztünk cirogató szavakat, a becézgetések nem maradtak el. Talán a legtöbbet emlegetett és hosszú éveken át "használt" név a Bubi. Ennek mindenféle ragozása előfordult a szótárunkban: Bubici, Bubor, Bub stb. Ha már családdá, igazi családdá alakultunk, akkor beszélhetnénk Trelláékról is, de miért ne legyünk Buborék?!

Innen se maradjon ki a játék, hiszen e napló elsősorban a gyermekünkkel megélt pillanatokról, érzésekről, a kicsi szöszmötöléseiről és a családi élményekről szól.