Mindenki körülöttünk hangsúlyozta az első fürdetés fontosságát, ugyanis annak hangulata meghatározza majd a többi locsizás jellegét is. Számos példát hallgattunk végig, hasznos útbaigazítások, bevállt praktikák, jó fogások és szokások. Hétfőre terveztük a Nagy napot, de a nagy izgalom és készülődés ellenére halasztanunk kellette az eseményt, ugyanis Boró biológiai órája megelőzte szülei karóráját: mire mi elkészültünk és felkészültünk testileg és lelkileg, ő, szegényke olyannyira megéhezett, hogy a cici-keresésen kívül más nem érdekelte, csak hiszti. Lefújtuk az akciót.
Másnap korábban nekifogtunk a készülődésnek, s ez meg is hozta a várt eredményt. Nem volt izgalommentes a keddi nap sem. Az utolsó előtti etetés után már tördeltem a kezem, hogy vajon megnyugszik-e kellőképpen a Kicsi, elmarad-e a szokásos hiszti és nyugodtan nekifoghatunk a ceremóniának. Addig húztuk, nyúsztuk az időt, míg 9 óráig többé kevésbé nyugodt hangulatban nekiláttunk a tisztába tevésnek. A nyugtalanságnak is volt némi magyarázata, ugyanis nem volt üres a pelus, de a tisztába tétel közben sem tört el a mécses, csak cuppogtatott a Drága, mit sem sejtve az elkövetkező percekről. A szokásos "áztatás" nem maradt el, bár el is feledkeztem róla, így amikor a csoré leánykát megemeltem és a kád fele igyekeztünk, ő ügyesen eleresztette magát és a nadrágomat, meg a zoknimat elöntötte meleggel. Meglepődtünk mindhárman, pár másodperces habozás után viszont, mintha semmi sem történt volna, haladtunk tovább a folyamattal. A pisi várhatott a padlón.
Óvatosan kóstoltattuk meg a babával a kamillás vizet, előbb csak a lábikóját, talpát, térdét érintettük be a vízbe, majd lelocsoltuk a hasát, arcát, hajacskáját. Közben igyekeztem bár a teste egy részét ráhelyezni a csúszdaszerű műanyagra, de teljesen nem engedtem el, mindvégig tartva, mert ezt ő is igényelte a biztonságérzete miatt. Sajnos csak két kezem volt, elfért volna még vagy kettő, mert a Tamásé is egy adott ponton foglalt volt a filmezés és fényképezés miatt, de megoldottuk.
Ez a locsizás nem arról szólt, hogy órákig áztatjuk a gyermeket, csupán megszerettetjük vele a locsit. Egy biztos, nem ijedt meg tőle, nem hisztizett, nem sírt, ami jó jelnek számít. Az öltöztetés is gördülékenyen zajlott (új ruhát kapott a baba),
Persze a szokásos esti torna apával sem maradt el, majd egy-kettő álom jött a baba szemére, kár, hogy még egyszer fel kellett ébrednie a papa miatt. Ha ez utóbbi elmaradt volna, talán, tökéletesnek is nevezhettem volna az estét. Mi, szülők azért felszusszantunk egy cseppet, hogy sikeresen zártuk ezt a próbát és megteremtettük gyermekünknek a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy ne féljen a locsizástól.
Ma lettünk igazából 3 hetesek. Reggeltől lestük a kinti időjárást, és szurkoltunk, hogy szálljon fel a köd, bár néhány perc erejéig, hogy kimehessünk a levegőre. Délre kisütött a nap. Megvártuk apát is, hogy hazaugorjon, arra az öt percre, aminél a készülődés, az öltözködés jóval több időt vett fel, de nem számít, holnap már megduplázzuk a kint töltött időt. Macis ruhadarabok előkészítve, szinte minden jó is lett volna, kivéve a spekete, ami csak a feje búbjára volt jó, így gyors cserére volt szükség, a pihi-puhi zsákocska ujja pedig - bár miniatűr kategória - mégis jó kényelmes neki.
Az öt perc néhány fotó elkészítésére és Zsemle beterelésére volt elég. Boró ki sem nyitotta a szemét, nem csoda, hiszen olyan nagy fénnyel találkozott, mint még soha, bár az ablakhoz többször vittem már. Levegőzés után látszólag nyugis volt, s perceken belül, ringatás nélkül el is szundított. Igaz, nem is szundítás volt az, hanem mély álom: még a pórszívó zaja sem zavarta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése