Az első megfogalmazás picit idegen számomra. Lehet ez most meredeken hangzott, de valójában attól függetlenül, hogy kislányunk születése óta több mint három hét eltelt, még mindig nem tudatosult maximálisan bennem az a tény, hogy ANYA lettem. Az első napok, hetek, nappalok és éjszakák kicsit olyan hangulatban zajlanak, mintha az életem most a babázásról szólna. Felfogtam, hogy ez egy felelősség, hiszen ez a csöppség hozzám van kötve. Az első félév erről fog szólni: a szimbiózisról. Azt nehezebb megszokni, hogy ez a kis szuszogó lény belőlem bújt ki, tíz hónappal ezelőtt bennem növekedett és én adtam életet neki, most pedig nemcsak rendezem és az őt érintő napi rutinteendőket elvégzem, hanem vele együtt és érte élek. Az anyaság szerephez fel kell nőni, azt hiszem. És én most vagyok abban a fázisban, hogy ezt a szerepet tanulom és igyekszem azonosulni vele, tudatosítani magamban a játék mögött álló tartalmat. Nemcsak környezetem számára furcsa ez az állapot - hiszen fiatal kismama-barátnőm is azt mondogatja: nehezen hiszi el, hogy anyuka lettem én is - számomra is új még minden. Biztosan eljön az a nap is, amikor majd bátran kijelenthetem: jó anyának lenni.
A második megfogalmazás egy hosszabb folyamat eredménye. Ez a gondolat főleg hazaérkezésem első hetében kezdett el marcangolni. Fel lehet-e időben készülni az anyaságra úgy, hogy aztán ne álljunk tanácstalanul a ház közepén egy bőgő csecsemővel? Úgy érzem szülés előtt elég sokat beszélgettem anyukákkal, kismama-beszélgetésre is jártam, meg kismama-tornára, szaklapokból is próbáltam okulni, mégis a gyakorlat amolyan mélyvíznek tűnik. Nem úgy ismertem magam, mint aki könnyen elcsügged, elkeseredik, mégis amikor többszöri cucukázás és mindenféle próbálkozás ellenére sem tudtam elhallgattatni gyermekem, úgy éreztem, nem vagyok képes erre a szerepre, belőlem nem lesz jóanya. Felkészületlen vagyok.....
Kellenek az apró "sikerélmények", amelyek bíztatóan hatnak. Ha az én karomban is elcsitul a kisded, nemcsak az apja ölében, ha sikerül többször egymás után különösebb probléma nélkül elaltatni a gyereket, ha tisztába tudom úgy tenni, hogy közben nem visít és ha meg tudom úgy füröszteni őt, hogy ne csússzon ki a kezemből vagy a locsi végén nem ordít torka szakadtából... Ezeket mind pozitívumként élem meg.
Azt mondják, ösztönszerűen minden nő tudja hogyan kell jóanyának lenni. Én is az szeretnék lenni!
Hidd el jó anyának lenni, de ez attól is függ te hogy fogod fel. Sok nőnek nehéz anyának lenni, és ezért lehet nem jó, de a te szavaidból ítélve neked nem lesz problémád.
VálaszTörlésJóanyának lenni...ez is tőled függ. Van egy elmélet: az elég jó szülő fogalmát ismered? Na majd mesélek róla. Röviden: nem kell a legjobb szülőnek lenni, elég jónak kell lenni. Elég jónak a saját gyerekünknek. És minden gyereknek az ő anyukája a legjobb. Mert csak te vagy neki egyedül az anyukája, neki te vagy a legjobb. Azért is mert nincs más.
Még pár apróság: az első hetek nem csak mintha, de valóban a babázásról szólnak.
A fél éves szimbiózisról: tart az még tovább is, a félév csak egy képzeletbeli határkő, de akkor nem zárul le semmi, és nem kezdődik semmi más. Átmenetek vannak.
Nyugi, mert
1. apró sikerélmények lesznek, nagyok is, és még nagyobb problémák is lesznek, minthogy sír pelenkázás közben. Nem vagy felkészületlen, pont azért, mert már vannak ilyen kétségeid, érzéseid, félelmeid.
2. Készültél mert tudatosan akartad, vállaltad a gyereket, mert erre volt a kilenc hónap, mert értelmes vagy, olvasgattál, beszélgettél, kérdeztél, mindent beszereztél.
3. És ha előfordul egy kis baki? Abból csak tanulni kell.
4. Mindenkinek vannak félelmei, kétségei, de ezek szerencsére mulandók.
Csak NE AKARD, HOGY MINDEN TÖKÉLETES LEGYEN. Úgy csináld, ahogy nektek kényelmes, és ne szabályok szerint, amiket magatokra erőltetsz.
Ja, és ki dönti el, hogy ki jó anya s ki nem?
Kitartást, energiát, pozitív gondolatokat!
Köszi a biztatást! Az egyik látogatóm kérdezte, hogy vagyok,mert hallott ő is a fiatal anyukáknál jelentkező depresszióról. Persze, mondtam, hogy nálam nem jelentkezett, legalábbis én nem éreztem annyira levertnek és kedvetlennek magam a csecsemő mellett. Nem tagadom, néhányszor eltört a mécses nálam is, mert egy picit érzékenyebb voltam az átlagosnál, s egy kicsit bizonytalan még, de azt hiszem, hogy az nagyon sokat számított ebben a periodusban, hogy nem voltam egyedül. Nem egyedül kellett megbírkózni e "feladattal", mert egyrészt Tamás az aki sokat segít, és örülök, hogy szívesen rendezi a kicsit, nem kell kérni rá, másfelől a szülők is mellettünk vannak, s olyan dolgokban segítenek, amelyekhez egyébként korábban erőm sem volt, aztán kedvem sem, pl. vasalás, varrás stb.
VálaszTörlés