Kemény dió nálunk a szobafogság. Elsősorban azért, mert nem vagyunk bentülős fajták. Boró is már annyira megszokta, hogy állandóan útra kelünk, valahova készülünk, valakivel találkoznunk kell, hogy a szokásos reggeli ritualé (tejcsi, bili, kaka, pisi, öltözködés) után szinte mindig megjegyzi: "Megyüüüünk! Találkozunk...."
Na, de az elmúlt napokban megállás nélkül szakadt az eső. Így az udvarig sem lehetett kimozdulni, csak benti programra lehetett szorítkozni. Igaz, Boró nagyon optimistán látta a dolgokat. Amikor lejöttünk reggelit készíteni, kinézett az ablakon, s mindig megjegyezte, hogy "nééé, süt ki a napocska!". Reflexszerűen odanéztem, de ömlött az eső, s teljesen felhős volt az ég... :( Semmi remény. Ő persze tovább bíztatott, hogy vegyük az esernyőt, menjünk sétálni stb., de két napig nem bátorkodtam kinti programot szervezni.
Itthon rongyosra olvastuk a könyveket. Hisz mit lehet tenni ilyen zord időjárás esetén? Ültünk az ágy tetején, s egyik könyvet a másik után fellapoztuk. Aztán zenét hallgattunk lemezről. Külön ceremónia a lemezcsere, vagy ha elakad a tű és tovább kell vinni, szalad, hogy oldjuk meg a problámát, aztán hűségesen asszisztál a manőver alatt. Komoly házimunkákat is végzünk ilyenkor: ruhákat bepakoljuk a mosógépbe, ő indítja el, majd nyitogatja és be-becsukja a mosóporos fiokot. Ha lejár a mosógép programja, következhet a terítés. Ugyanilyen szorgalmasan segít a mosogatógép feltöltésében is. Ezzel is el lehet bibelődni egy jó ideig. Ha nekem a fürdőszobában akad dolgom, arról sem maradhat le. Az szóba sem jöhet, hogy zárt ajtók mögött tusoljak, hiszen neki is bent kell lennie a fürdőben: matat a fiókban, a papucsomban kóslat fel s alá, felkapaszkodik a fütőtestre, de amikor lezárom a csapokat, rögtön ott terem a tusolófülke ajtajában és hozza a törölközőm, aztán a papucsaimat is átadja nekem. Irtó büszke magára, hogy mindezt "nagylányosan" megoldja.
A benti élet külön kihívása a délutáni elalvás. Míg a séták alkalmával ez szinte egyáltalán nem okoz gondot, mert a babakocsiban vagy az autóban elszundít, itthon csak ritkán zökkenőmentes a történet. Első nap, mondhatni két "tavasziszélvizetáraszt" és rövid simi után már durmolt is (valószínű azért mert hétfő reggel korábban kelt), kedden viszont igazi harcot vívtunk a nagyágyban. A tejivástól, a kakáláson át a külön párnáig mindent kitalált, csak hogy ne kelljen aludni. Persze, én "győztem" ezúttal is, de kicsin múlt, hogy feladjam....
Ma azt mondtam, ha törik, ha szakad, NEM ülök bent a házban a gyermekkel, mert ez a szobafogság lehangol. Esőkabát, esőnadrág, gumicsizma, meleg holmi, sál, sapka, ernyő, indulás! Az udvarról ugyan visszatértünk (a gumicsizma szorította a lábát, vagy legalábbis nem tudott lépni benne, így lecseréltük egy száras cipőre), de aztán dél körül nekivágtunk a nagyvilágnak: BUSZOZNI. Amint felpattantunk a buszra, rájöttem, nem is volt ez olyan elvetemült ötlet, hiszen úgy tűnt, más anyukák is ezt a programot választották ma. Sok néni, bácsi felült a buszra, nyílt az ajtó, csavarodott a busz, sok újdonság, sok új hang. Boró külön széket kapott. Bámészkodott. Magyarázott a járókelőknek, énekelgetett, kacérkodott a szomszédos széken ülőkkel, aztán épp jól időzítettünk, mert mire a főtérhez közeledtünk, már jelezte, hogy leszállna. Haza már Apa hozott autóval, így az elalvással sem volt gondunk :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése