Fű, fa, virág, Boróka...

Nincs nagyobb élmény egy városi gyereknek, mint vidéken eltölteni néhány napot. Ott, ahonnan hiányzik a beton, a tömbházak, az autók ezrei és nem gyér növényzet fogad, a megszokott városi állatokkal: kutyán és macskán kivül más érdekességek is felbukkannak, amiket eddig csak képes könyvekben láttunk, legfennebb az állatkertben.

Talán most, csaknem másfélévesen kezdi igazán felfedezni és élvezni is azt a környzetetet, ami Gödemesterházán fogad. Érthető, hiszen eddig többnyire ölben, járókában vagy plédben, babakocsiból szemlélte azt a világot, kevés lehetőség volt megtapasztalni a szúrós füvet, a pancsolást, a patakot és a hidat, a gyorsan elinaló gyíkokat, a juhnyájat (amelyet ő csacsiknak nevezett), a legelésből hazatérő bocikat, a szekeret húzó lovakat.

Kalaposan Katival

 

Pitypangot szedtem

 

Mielőtt "kiengedtük a szabadba" befújtuk a bőrét kullancs elleni szerrel, a magunkét is persze, de nem szerettük volna, ha rovarokkal térünk haza. Aztán nagy programszervezést enm igényelt az ottlétünk, ugyanis, minden kuriózumnak számított. Irtó izgalmas volt naponta többszőr végigsétálni a telken, elballagni a kis hídra, ahonnan tobozokat és köveket dobálhattunk a patakba. Léptei óvatosak voltak, mivel göröngyös (füves, köves, homokos) talajon nem könnyű lépkedni, s közben időnként Zsemle is elsuhant mellette, így mindig nyújtotta a kezét a séta-társának. Mivel fújdogált a szél csak egyszer sikerült a felfújhatós medencét rendeltetése szerint használni, utána már csak a pancsolás része maradt. Végül a mosdótál vált be igazán: hosszú percekig tette-vette edénykéit, öntögette a vizet, hol a tálba, hol magára így a ruhacsere elkerülhetetlen volt, de ruhát vittünk eleget magunkkal.

Zsemle nevelés művészi szinten működött. Már nemcsak a gazdája utasítgatta ide-oda, hanem Boró papagáj módra ismételgette az Apja mondókáját: "Zsemeüsz!" (így egybeolvasztva), "Lábho!" (lábhoz), "Hedre!" (helyedre!). Többnyire ő provokálta a kutyát, de Zsemle ezúttal sem vette igazán számba, időnként egy nyalintással jelezte szeretetét. Szerencsére sírás nem lett belőle. Azóta is nagy haverok.

Egy nem túl megterhelő hegymászást is beiktattunk a programba. Na jó, nevezzük, inkább dombnak, azt amire felmásztunk, gyerekestől, kutyástól. Én is lasabban szedtem a lábam, Apa is a hátán cipelte a Törpét, közben a kutyát terelgette. Azt reméltük, hogy a séta alatt elálmosodik, s talán mint a régi szép időkben a hordozóban elszunyókál, de a tervünk nem jött össze, így aztán a szobában probálkoztunk az altatással. Ez csak második nekifutásból sikerült, mire már bukott orra a fáradtságtól. Rájöttem, hogy majd nyáron, a tengeren sem lesz könnyebb dolgunk, ami az altatást illeti. Egyedül a babakocsiban bízok, remélem az lesz az "életmentő", mert abban azzal általában egy ingerszegény környezetben, monoton séta nyomán összejön az elalvás, a múlt évi összebújós menet a sátorban nem fog működni, ez biztos.