Bátran, teli lelkesedéssel, feltöltődve láttunk neki a "második babaprojektnek", hiszen az előző élmény, vagyis minden ami Borókával kapcsolatos ezt a pozitív hozzáállást hozta ki belőlünk. Úgy éreztük, érezzük most is, hogy áldott jó gyermekünk van, szeretjük ezt a kisbabás létet, kár lenne testvér nélkül felnőnie. Ennek most van itt az ideje. Sokat nem vaciláltunk. Azt szeretnénk, ha egyszerre élnék meg a gyerekkort, lehetőségük legyen együtt játszani, nekünk pedig türelmünk és energiánk most van ehhez.
Igaz, hogy azt álmodni sem mertem volna, hogy nem lesz zökkenőmentes az első időszak. Magabiztosságom alapját a korom és egészségi állapotom adta, amit úgy gondolok, hogy ideális. Amire azonban nem számítottam, az volt, hogy ennek a várandósságnak a körülményei kissé eltérnek az elsőtől, mert hétköznapjaim nem azzal telnek el, hogy ülök egy irodában, püfölöm a gépem, néha elutazom munkaügyben, aránylag rendszeresen étkezem, de alapjában véve nem erőltetem meg magam, míg most a lazítás, alaposság szinte kizárt. Másfél éves gyerek mellett - még ha már tud járni is - akkor is elég ritka az, hogy ne kelljen pörögni, jobbra-balra futkorászni, cipekedni. S ez csak akkor tudatosul az emberben, ha már megtörténik a baj és a pocakban növekedő magzatot védő burok megsínyli a megerőltetést. Valójában fel sem tűnt, hogy elfáradtam volna, most sem tudnám konkrétan megnevezni azt az alkalmat, amikor "hibát" követtem el, tény, hogy több mint egy hónapos intenzív pihenést igényelt a felépülésem, vagyis a 12-13. hétig terjedő időszakot többnyire fekve töltöttem. Nem volt könnyű. Segítségem volt ugyan, nem panaszkodom. Borót emelni, fektetni, rendezni. Inkább türelemjátéknak nevezném, hiszen az ágyhozkötöttség az egyik legnagyobb büntetés, amit rám kiszabhatnak. De ezt is kibírtuk. Szerencsére ezen is túl vagyunk.
Az izgalmak sora nem ért véget. Miután felszabadultam a vetélés-veszélyes időszakból, a következő hidegzuhanyt a nőgyógyász ultrahangos vizsgálatának eredménye hozta meg, miszerint a magzat nyakiredő vastagsága a megfelelő paraméterekhez képest vastagabb. Millió kérdés, lehetőségek és ilyen-olyan forgatókönyvek felvázolása következett. Letargikus hangulatú napok sora, amelyek a korábbiakhoz képest ezerszer lassabban teltek. Közben heti, sőt napi rendszerességgel echoztattuk a kis magzatot, a magánrendelőtől a nagykórházig, a legperformansabb gépeken át, mindenhol, mindenféle szögből végignéztük, méricskéltettünk, mérlegeltünk, magyarországi ismerős szakorvosokkal konzultátunk. Egy végtelenségnek tűnő időszak, amíg a duplateszt eredményét megkaptuk. Akkor azzal bíztattak, hogy ez jó jel. Biztosat nyilván csak akkor fogunk tudni, ha megszületik a baba, de semmi genetikai betegségre utaló jelet, vagy szervi problémát nem látnak. Száz százalékos nyugodtság nem fogott el, de a legjobb gyógyír ezen sokáig nem gondolkodni, hagyni, hogy teljen az idő és a szakirodalom böngészésén kivül más elfoglaltságot találni. Bízunk benne, hogy minden rendben lesz!
Közben tudjuk már, hogy lányunk lesz. Zselyke. Aránylag könnyen dülőre jutottunk a névválasztáskor. Csenge és Zselyke közt dőlt el a verseny, de utóbbi mindkettőnknek jobban tetszik. Számomra fontos volt a magyar eredet, illetve egyben a név ritkasága is. Már nemcsak egy semleges kis lényként kezeljük a pocaklakót, hanem Zselyke-babának szólítjuk.
Kérésre Boró is megmutatja, hogy "anya pocakjában" van Zselyke, s szokta szólógatni: "kukucs!", "hahóóó!" (utóbbi a Bogyó és Babócából ragadt rá, amikor Bogyó elmegy világgá, s a keresésére indult Babóca, így kiált utána az erdőben). Boró egyelőre ennyit "ért", ez is túlzás, hogy ért, a történetből. Egyelőre nagyon elvont számára a kistestvér jövetele, de gondolom, ha majd megsimogathatja vagy közösen ölben tarthatjuk, akkor az adott konkrét helyzet más reakciókat is kivált majd belőle. Tartok valamelyest a testvérféltékenységtől, s tudom, hogy ezt a félelmemet mielőbb le kéne küzdenem, mert ha ezt érzi rajtam, akkor beigazolódhat a jóslatom. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy a kis korkülönbség miatt és épp ebből kiindulva, annyira nem fogja fel az új családtag jövetelének esetleges következményeit, lehet nem lesznek nagy csetepaték. Hiszek abban, hogy ha mi szülők ezt nem fogjuk fel görcsösen, nem huzogatjuk a vonalakat és nem igyekszünk minden lépésünkkkel egyik másik gyermekünk kedvében járni, hanem minél természetesebben viselkedünk, akkor nem lesznek gondok. Na, de elválik. :p
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése