Boró és Zselyke

Kisebbik lányom megszületése óta naponta dejavu érzés kap el. Ez már a kórházban jelentkezett. Akkor kissé szégyelltem is magam, amiatt, hogy folyton Borónak szólítom az újszülöttet. Nyilván ehhez idő kell, amíg egyrészt tudatosul, hogy már két gyerek édesanyja vagy, másrészt meg kell szokni, hogy egy új apró lénnyel gazdagodott a család, aki nem az első indigóval készült mása, csupán rettentően hasonlít rá. No, ez utóbbi elég nehezen megy még. Nap mind nap Borót látom Zselykében, s ez nemcsak a kinézeteléből fakad (persze ugyanazok a ruhadarabok kerülnek elő, mint két évvel ezelőtt, a ruhácskák megőrizték annak az öblítőnek illatát, amivel még a Boró holmiját mostam, a takarók, plédek és gézek, mind mind ugyanaz). A külső megjelenésen túl a kis szuszimuszizás, éjszakai sóhajtások, kézmozdulatok, a böfizés után következő csuklás, a délutáni és esti sirdogálás - ezek közül semmi sem ért meglepetésszerűen, hiszen átéltük már ugyanezt a forgatókönyvet.

A Pici és a Kicsi

Közben a másik jelenség, amit még nem szoktam meg, de egy-egy nyugodt pillanatomban elgondolkodok rajta, hogy mekkorát nőtt Boró. Valószínű ez inkább viszonyítás kérdése, mert ha nem kolbászolna folyton a Picur mellett, fel sem tűnne a különbség, de mindettől függetlenül úgy látom egyre értelmesebbé válik a nagylányunk is. Nyilván alkatilag is szembetűnő az, hogy nagyos, de a csicsergője, az ahogyan kommunikálni lehet vele mostanság. Mi, szülők is jobban odafigyelünk rá amióta megszületett Zselyke, úgy érzem hatványozottan többet foglalkozunk vele, játszunk és igyekszünk az óhajait teljesíteni, ne legyen alkalma úgy érezni magát, hogy ő kevsébé fontos a testvéréhez képest. Rengeteg dologra felfigyel és megjegyez, emlékszik eseményekre, emberekre, társít rokonokat, barátokat. Meglepő, hogy például ha a Kultúrpalota előtt hajtottunk el, megjegyezte, hogy ott szólt a muzsika és a nénik, bácsik táncoltak (utoljára augusztusban vittük magunkkal egy táncos, zenés előadásra), aztán ha a Ligeti játszótérre megy, akkor már jelzi, hogy a Sportcsarnokban van Tigris, a kosárcsapat kabalája. Ilyen és ehhez hasonló emlékeket reprodukál.

A testvérét szinte ugyanazokkal a szavakkal nyugtatgatja, amiket tőlünk hall. Persze egy kétéves szájából teljesen másként hangzik és mindig megmosolyogjuk. Ha tisztába tevésről vagy szopizásról van szó a Boró jelenléte kötelező. Ezt nem erőltettük vagy nem kötelező program számára, hanem ő maga gyúródik, hogy kíváncsiskodjon, kérdezősködjön, segítsen. A szokásos "Zselyke micsinál?" kérdés naponta többszőr elhangzik, ha épp szopikál vagy böfizik a Kisebbik, aztán odatúrja magát a lehető legközelebb, van amikor esélyem nincs a cicivel közelíteni, bár Zselyke már tátja a száját, de ki kell várni, amíg a testvérszerelem lankad annyira, hogy az anyjuk is "szóhoz jusson". Aztán ha már türelmetlenkedik, akkor jó hangosan magyarázza Zselykének, hogy "kéééééész", azaz jó lenne már befejezni a szopikát, mert dolog van, "anya gyeje". Ha meg kedveskedni akar a tesóval, akkor megkérdi, hogy "jól laktál?".

Anya, nééé, megfogtam a kezét!

Ha Borótól függne, akkor már táncolni is vinné az egy hónapos kistesót, megragadja a kezét, majd hívja táncolni. Vagy a Pici lábát hintáztatja meg és lóg a lába lóg a -t énekel neki.Persze büszke is tetteire, s várja a szülei dícséretét.  Fürdetéskor pedig neki is helyet kell a kiskád mellett szorítsunk, mert erről az atrakcióról semmiképp nem akar egyszer sem lemaradni. Ő szokta a Zselyke lábát megmosni (igaz, az egész fürdő úszik körülötte, de ez részletkérdés).

Mosom a lábát!

A féltékenységnek (eddig) mondhatni lightos megnyilvánulásai voltak. Amikor hazajöttünk a kórházból néhány napig Boró extrahisztis oldalát mutatta meg, főleg az evések alkalmából. Néhányszor kihozta az apját a sodrából, de szerencsére nem tartott sokáig, mert nem csináltunk belőle nagy ügyet. Minél inkább lovagoltunk a témán, ő annál erőteljesebben produkálta magát, így elterelő hadművelettel áthidaltuk a helyzetet. Néha még lehasal a földre, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné, de alapjában véve, könnyen meggyőzhető, hogy lépjen tovább. Ölelősebb, bújosabb lett amióta megszületett a kistesó, ha látja, hogy a Pici mellett időzünk, ő is odagyúródik, kéri, hogy tegyük az ő ölébe is Zselykét. Vannak dolgok, amiket csak és kizárólag velem óhajt csinálni. Ugyanakkor egy ideje az apa párnája lett a nagy szerelem, csak azon hajlandó elaludni, valószínű ez is a ragaszkodásának egyik jele, nem a kényelem, hanem az apja illata. Ezek szerintem mind természetes reakciók részéről és nem is kezeljük másként. Igyekszünk jobban odafigyelni rá, puszilgatjuk, öleljük, hancurozunk vele és minden héten probálunk valami újdonságot bevetni neki.

Látod, Zselyke, ő Marci, az én kicsi barátom