Nem adom fel....

A címben szereplő dalocskát dúdoltam magamban ezen a héten több este is, miközben csendben ültem a nappaliban és a billentyüzet gombjaival zakatoltam csupán. Úgy döntöttem, mégsem adom fel a kezdetek óta jól bevált altatási módszert. A hét elején még úgy gondoltam, hogy vége a hasonalvásnak, de úgy tűnik, hogy túlaggódtam a dolgot, mert, valószínű, csak egy-két döcögősebb estéről volt szó. Többszöri probálkozás után, bebizonyosodott, hogy Boró mégis hason alszik jobban, helyesebben fogalmazva, mélyebben alszik így. Besegítettem Malackával is. Úgy gondoltam, hogy hiányomban egy vigasztárgy legyen mellette estétől reggelig. Lehet, hogy ezt is csak én magyarázom be magamnak, viszont úgy gondolom egy pihipuhi állatka társasága nem lehet rossz :).

A hasonalvás csak éjszaka műkdik. Napközben nem is erőltetem a dolgot, hiszen nem is az a cél, hogy összetévessze a nappalokat az éjszakákkal. Nappal legtöbb negyven percet képes egyhuzamban szundítani.

A fenti képet azért tölöttem fel, mert azon ritka alkalmak egyike, amikor csak úgy, magától, mesélgetés, ringatás, sétáltatás, hintáztatás vagy egyéb hókuszpókusz nélkül elaludt ma délben, miközben a "bogarak repdestek a feje fölött". Úgy tűnik ez a mai nap az önállóság jegyében telt el, ha szabad így fogalmazni egy négyhónapos esetében :) A déli elalvás után egy nyekergésmentes ébredés következett, csak véletlenül vettem észre, hogy már ébren van, mert egymagában, csendben feküdt az ágyban, s pislogott. Aztán ebédkészítés közben "mondikált" mellettem a konyhában, dudorászott, s valahányszor rápillantottam mosolygott. Ennivaló látvány. Kertészkedtünk is együtt. Azaz "kiszíneztem" a sziklakertet egy-két növénnyel, miközben ő a kocsiból figyelt. Ha el-eltűntem a szeme elől (vízért, kesztyűért, seprűért stb.), akkor jelezte bizony, hogy egyedül hagytam, aztán arra lettem figyelmes, hogy hosszasan néz egy pontot, miközben megfogta a bűvös kék golyócskát, s azt szorítva, elaludt.

Most először átéltem azt a röpke harminc percet, amely mesébe illően telt el: Boró szundított, Zsemle napozott én meg az almafa árnyékában olvastam. Igy vártuk haza közösen Apát, ebéddel és terített asztallal. Tudom, hogy ez ritkán fog így összejönni és majdnem mindent kipipálni, de legalább négy hónap után egyszer sikerült, s ez megnyugtat. Jöhet a hétvége!