Átértékelődnek a dolgok, a szokások, a családi rituálék. Évekig mi (a testvérem és én) voltunk a gyerekek és mi voltunk a figyelem központjában, körénk csoportosult a család apraja-nagyja.
Tizenéves korunkig nálunk gyűlt össze a nagycsalád. Előbb sétáltunk amíg az Angyal feldíszítette a fát, majd megszólalt a csengő, amíg a konyhában várakoztunk, csillagszórót gyújtottak, zserbót ettünk, elénekeltük a Csendes éjt, később már hangszerrel is kísértem khm, khm, hát igen, tanítóképző... Aztán rendre egyik és másik unokatestvérnél születtek meg a nálunk kisebbek, így aztán átköltözött a "központi rendezvény" helyszíne oda, ahol a család legapróbbjai ujjongva várták az Angyalt. Ez mindig egy varázslatos élmény azok számára, akik hisznek a csodában és nemcsak. Akkor, gyerekként jó volt átérezni ezt, hinni nemcsak az Angyalka jövetelében, de a családi összetartozásban. Később, öröm volt nézni, amint a kisebbek szeme felcsillan a karácsonyfa láttán, és amint tátott szájjal figyelik a fényeket, s az énekszót....
Megértük azt, hogy mi magunk, a testvérem és jómagam is külön családot alapítottunk. Kisgyerekkel. És amint az évek során alakult családunk karácsonyi rituáléja, az elmúlt két ünnepkörben mi kellett betöltsük az Angyal szerepét. Azé az Angyalé, aki olyan Karácsonyt nyújt, hogy az a békés együttlétről, a kedves szavakból, meleg ölelésekből, a gyermekeink nyújtotta örömteli pillanatokból, a spontán megszervezett havas sétákból, a forró kávéról és porló kalácsról, gyertyafényről és csillagszóróról, lemezlejátszóról szóló zenéről, a közös fadíszítésből és az apró, szimbólikus és egyben értékes, kézzel készített ajándékokról szóljon.
A nyugodt percek. Azokból volt idén is kevés részünk. Pedig vágytam rá. Mint ahogy tavaly is. Egyszer csak kiscsaládunk is megpihen és levetkőzi magáról a külvilág által megkövetelt sablont, az állandó rohanást, a fényűzést és az idegennek érzett de kinemmondott szerepet. És megmaradnak csak azok a percek, amelyek melegséggel töltenek el, amelyeknek tiszta szívből örülni fogunk. Hátha. Egyszer.
Úgy éreztem, idén mi december 23-án ünnepeltük a Karácsonyt. Akkor este voltunk mindhárman "jelen" otthonunkban. Fenyőfát és lakásunkat díszítettük, mindenki a maga módján segített. Közben az ünnephez illő zenét hallgattuk. Hajnalig ajándékokat csomagoltam, míg a család többi tagja szundított. Tudtam, hogy másnap erre nem lesz alkalom, mert futni kell gyerekestől egyik családtól a másikig, sietni, hogy mindenhova elérjünk. Boró alig töltötte be az 1 évet - mondhatnánk, hogy fel sem fogta mi történik igazán - DE nem így történt. Bizony rácsodálkozott a csillagszórókra, a nagyszülők és szülők Mennybőlazanygaljára, és mindez egy évvel idősebb unokatestvére számára is óriási meglepetés volt. Boró tátott szájjal bámulta a fát, hosszú percekig forgatta a gömböket, "ni-ni" - mutatott a karácsonyfa irányába, s már szaladt is volna az irányába. Egy ekkora teremtés, bármilyen kicsi is legyen, ha nem is fog emlékezni élete ezen mozzanatára, biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon elraktározta ő ezt a kedves élményt.
Idén Karácsonykor megerősödött bennem az a gondolat, hogy a GYEREK marad a karácsonyi ünnepkör középpontja. Hiszen neki szerzünk meglepetést, őérte játszuk el az "angyalosdi" szerepet, neki díszítünk fát. S itt kitérek arra is, hogy bár mindig is imádtam a színes fadíszeket, eldöntöttem, hogy jövőtől mégiscsak visszatérünk a gömbökre. Boróért. Mert ő imádja azokat forgatni, hintáztatni. Tavaly minket látogatott meg a nagycsalád, idén Annát, jövőre ismét hozzánk jönnek, mert elsősorban nekik gyújtunk csillagszórókat és velük igazán örömünnep a Karácsony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése