A gargalizálás mondhatni régi, elkopott sláger (bár még időnként így kommunikál a bogaraival), de azóta már a panasznak és a jókedvű játéknak is van kísérőhangja. Ha jól emlékszem a hatodik hónap jelentette a határkövet, vagyis akkor "eredt el igazán a nyelve", s kezdődött a mondikálás, azaz galagyolás. Többnyire az A magánhangzóhoz társulnak a különféle mássalhangzok, s szótagismétlésből áll a Boró-mondika.
Asztalcsapkodással egybekötött galagyolás
"Á-táááá!"
Kezdődött a "mámmmámámám"-al, aztán a "nyányányá"-val folytatódott, ezek viszonylag rövid ideig tartottak, az igazi slágernek mostanában a "tá-tá-tá" bizonyul. Általában reggelente arra ébredünk, hogy amint kinyitja a szemeit, körülnéz, elkezd mocorogni, rázendít, s érdekes mód nem "tá"-val indít, hanem inkább "á-tá" a kezdőszólam. Persze, ilyenkor az apja hűségesen válaszol neki. Néhányszor az is sikerült, hogy a mi bíztatásunkra zendített rá, azt is mondhatjuk, hogy utánozott.
Máskor csak egymagában mondikál, játszás vagy sétálás közben, mintha a játékaival vagy séta közben a fákkal, járókelőkkel kommunikálna. A kommunikációjának másik jópofa módja, a kuncogás. Nemcsak rámosolyog az emberekre, hanem mostmár többszőr észrevettük, hogy felfigyel a vele szemben ülő gyerekekre, követi a játékukat, megérinti, megpiszkálja, repdes örömében (hevesen mozgatja a karjait), tátott szájjal figyeli a nagyapját, amint ő a béka-kerregést utánozza, kacarászik Zsemlén, felfigyel az ugatására, s keresi a hang forrását, ha a gyerekdalos összeállítást nézi, akkor az ismerős és kedvenc fordulatoknál mosolyog vagy épp kuncog, hasonlóan reagál időnként saját játékaira, ha a kezében forgatja, így el-elszórakoztatja önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése