És igen, ezt is megértük. Összekulcsolt kézzel ültünk a templom első sorában. Ezúttal nem magunk miatt izgultunk, hanem kislányunkért mondtunk fogadalmat. Boró meglepően jól tűrte az egész napos gyűrődést. Bár mindenféle új játékot előkészítettem, hogy azok majd lefoglalják szükség esetén, a rohamakcióra nem volt szükség. Tátott szájjal bámulta a lelkészt, piszkálta az egyik keresztmami karperecét, felnevetett az ima alatt, közben egyik keresztszülő kezéből a másikba került.
Az ölbenülés folyamata végigkísérte az elkövetkező óráit is. Valószínűleg ezért is volt kevesebb nyekergés a vendéglőben. Csak akkor nyűgölt, ha már megéhezett vagy elálmosodott. Óriási szerencse, hogy benti térben tartottuk az ünnepi ebédet, különben mindannyian elolvadtunk volna. A gyerekek sorban probálkoztak az elalvással, kisebb nagyobb sikerrel ez össze is jött: volt aki hazaszaladt szundizni, mások az alkalomra kiadott szobában altattak, Boró az autóban evett, majd elaludt és egy ideig a nagyik őrző szeme alatt pihent a harmincvalahány fokos árnyékban. Nyílván túl mélyen nem sikerült elaludni, ettől eltekintve, estig "talpig" volt a leányzó. Motyorászott, közben a nagyobb gyerekek szórakoztatták, babrálta a nyakláncom, rágcsálta a lábujjait, mert most ez a sláger és mosolygott a hozzá beszélőre. Igazi főszereplőként legalább háromszor átöltöztettük, mert vagy beleizzadt a ruhácskáiba vagy leböfizte/nyálazta azokat, de szerencsére csere-ruhával jól felszerelkeztünk.
Külön erre az alkalomra rendelt tortákat a maga módján megízlelte, a drága. Majd, egy év múlva elmeséljük és meg is mutatjuk neki ismét az apróságokat, amelyek a tortán díszelegtek a kihagyhatatlan mackó, kukacka, boróka fenyő, havasi gyopár, s a buborékok. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése