Mi tud a baba?

Ha rég nem látott ismerősökkel, rokonokkal találkozunk a megszokott "hogymegnőttetek..." és "milyennagyhajavan...", "kinekvanilyenkékszeme..." mondatok után biztosan az következik, hogy "ééééés mit tud már? Feláll? Mit mond? Mondja-e már, hogy...? Meg tudja-e már mutatni, hogy...?

Hát igen, kell ezt azt produkálni, csakhogy az ilyesmi nem kérésre megy, főleg ha nagy a közönség. Vannak már olyan jelek, amelyek reflexszerűen működnek, kérés nélkül, mint pl. a heves integetés búcsúzkodás közben, de ez sem épp minden alkalommal. Ha jó kedvű akkor "táá-táá" is társul hozzá. Aztán jobb ha az ember leírja, mit utánoz (mit tud, ugye) már a tizenegy hónapos gyermeke, mert ha majd vissza kell pörgetnem az időt néhány év múlva, biztosan nehezemre fog esni hónapokra lebontva visszaemlékezni ezekre.

A galagyolás mindennapos nálunk. Alig nyitja ki a szemét, még a cumi sem esett ki a szájából, már rázendít, aztán egymagában, játék közben - ahogy a nagyapja mondja - "kotkodácsol", magyaráz és hangoskodik, hogy a figyelem központjában maradjon, ha épp közönsége is van. "Tátá"-megszólítás mindenkire illik, Apára, Tatára, néha rám is, mindenki tátá, ha szólítgatni akar, de ha megkérdezzük tőle, hol van mámá, akkor huuhh, rám mutat. Mostanában divatos lett a "Dádá" és a "Dada" is, amelyen probáltunk csíszolni, hátha kisül belőle egy "Dédi" vagy "Tata". Elválik. Elég nagy zűrzavar lehet egyébként a gyerek fejében, mert három különböző helyszínen, három különböző személyre rámutatunk, s mindháromnak "az a neve", hogy Dédi. Igen, ilyen szerencsés a kiscsaj, hogy 3 dédije van, majd idővel kitalál ő sajátos neveket, nem aggódom.

Nem fejtettük meg a "tika" jelentését, bár elég sokszor mondogatja, amolyan sejpen, s irtó aranyosan, épp csak azt nem tudom mire mondja. Viszont szintén kicsit pöszén mondta már a "szia"-t és annyit lovacskáztunk, hogy a "gyí" is megy már. Állathangokkal egyelőre stagnálunk, maradt az oroszlán és a méhecske hangja, de közben megmutatja a kicsi szobában a napocskát és a méhecskét, a pelenkázón a hu-húúú vonatot és mamáéknál a békát. S amióta megpocakosodtunk megtanulta azt is hol a pocakja.

Hangutánzás érdekesen alakul. Új hangok vagy szavak hallatán, a biztos válasz: "tá-tá"! A huncutkodós-szereplős hangok azért maradnak, ezt nagypjával szereti játszani: "tyhaaaj!" S a "haaaaj"-nál maradva, alig pár hónaposan végiggargalizáltuk a Cirmos cicát..., most az ének végén elnyújtott "haj", "vaj", "baj" után ő is sóhajtozik. A tapsolás nem a kedvence, bár minden héten a játszóházakban szoktunk együtt tapsolós mondókákat játszani, ő inkább vezényel és hevesen mozgatja a kezét, mintsem összeüsse.

Mimikája kezd egyre jobban hasonlítani az apjáéra, vagyis amikor ő ekkora volt: huncut mosolyhoz társuló orrfelhúzásra, tátott szájú bambulására gondolok. A haja is pont olyan, mint az apjáé ebben a korban. Akinek még nem volt nyilvánvaló kire ütött ez a gyerek, alább a bizonyíték:


A fogak árulkodnak, egyébként, mintha Boróka lenne